Pistu gyakorló egyenruhájában csendesen, görnyedten üldögélt a laktanya egyik épületének lépcsőjén.

A borongós időben, esti órában a társasághoz szokott fiatal katona most gondolataiba mélyedt, elnézve a sötét égbolton a fényes csillagokat. Szerződéses katonaként akár haza is utazhatott volna, mint a többiek, de őneki nem volt máshol otthona, csak a laktanyában. A sorkatonák csoportokba verődve mulattak körleteikben, harsány nevetések zaja zengett az épületben. Pistu, aki egyébként szeretett társai között lenni és egyéni, udvarias humorával szórakoztatta őket, valójában nagyon is magának való fiú volt. Szeretett elmélkedni, jövőjét tervezgetni. Olykor verseket és egyperceseket talált ki, de nem vetette őket papírra. Éveken keresztül képes volt azonban ugyanolyan formában előadni, mint azt kieszelte egykor. Írásai sosem voltak könnyedek, vidámak. Ezt a stílust csak élőben engedte meg magának, mintha valami egyéni rend szerint a verseknek és novelláknak komoly hangvételűnek, olykor bizarrnak kell lenniük.

Egy nap új szerződéses jött a körletbe, ahol Pistu lakott. Hamar kiderült, hogy rokonlelkek.

A szokásos kérdések vetődtek fel: ki mivel foglalkozott a civil életben, hány iskolája van és mért lett szerződéses katona. Az új honvéd újságíró volt, de ebben a szakmában túl sokan vannak, hogy ő is érvényesülhessen, vélte. Amire büszke volt, az az, hogy régóta írt elbeszéléseket és azok közül néhány meg is jelent.

- Te is írsz? - kérdezte Csapláros honvéd csodálkozva, mikor megtudta. - A Pistu is! Nem is akármilyeneket!

Bányai, az új honvéd - álmodozó tekintetű, vékonyka fickó - érdeklődését is sikerült így Pistunak felkeltenie, aki most közkívánatra elszavalta egyik versét:

Nem felejtem, anyám, kezed érintését,

szavaid mézében annak édességét.

Méhedben éltem én. Te neveltél engem.

Köszönöm Neked, el sose felejtem!

Kellett, hogy megölelj borús, csúf  napokon,

hogy kitépd a fájdalmam, mert magam nem tudom.

Szavaim nélküled torkomban rekedtek,

célba nem találtak, mosolyomba vesztek.

Ha volt jó kalács tiszta asztalunkon

és anyám illata áradt az abroszból,

otthon voltam, szoknyája csücskén:

egyetlene voltam s mindene: én!

Utcán, ha mentünk, együtt csak mi ketten,

kísértem vidáman, véle büszkélkedtem.

Hadd lássa a világ: ő az édesanyám

s nincs is ilyen több a világon talán!

Bányai honvéd csak ámult, hogy lehet az, hogy egy suttyó cigánygyerek ilyen nagyszerű verset ír?

Ez csodálatos volt! Nem csak hogy gazdag a szókincse, tud bánni a rímekkel, de még szépen is szaval! - gondolta.

- Ez anyák - napi vers, igaz? - kérdezte szinte meghatottan.

Ilyen szép verset csak a Nagyok köteteiben olvasott.

- Tulajdonképpen, igen - felelte Pistu, majd kis szünet után fontosnak tartotta megjegyezni:

- Csak hát nem igaz....

- Hát hogy-hogy nem igaz? - kérdezték többen és Pistu elmondta, hogy ő intézetben nevelkedett. Anyja és apja elhagyta, amikor kicsi volt. Csapláros és társai nem értették, miért ír akkor Pistu egy édesanyát dicsőítő köszöntőt. Csak Bányai értette meg, hogy egy szülő nélkül nevelkedett ifjú költő így éli, élheti csak meg az anyák napját: elképzeli, hogy neki is van egy kedves édesanyja, aki szeretve dajkálta, mikor pici volt; aki gondosan nevelte, iskolába járatta; mosott rá és finomakat főzött. Ünnepnapokon pedig szépen terített asztal mellé ült a kis család és békésen eszegettek. Mindig volt mit enni. Mindig volt tiszta ruha, mindig volt....legalább is a képzelet világában. Ott minden lehet.

Pistuval elbeszélgetve hamarosan jóbarátok lettek. Bányai hatására még papírra is vetette verseit és rövidke novelláit, majd megkérte őt, hogy lektorálja. Az új katona örömmel segített, és ahogy a cirkalmas betük közt a hibákat javítgatva olvasta a különös történeteket, mintha maga is belecsöppent volna a történetekbe, Pistu annyira érzékletesen tudott írni. Néhány szóval, egyszerű, de hatásos mondatokkal hátborzongató és modern korunk mindennapjaira nagyon is jellemző helyzeteket vázolt fel. Megrázó volt története egy Karácsony napján játszódó gyilkosságnak, mely valójában egy drogos képzelődéseit írja le, miközben a szomszéd lakásból izgatott készülődés, majd mulatás zaja hallatszik. A főszereplő társaival együtt megerőszakolt egy lányt, majd tetemét is meggyalázták, végül beleit kirángatták. Majd sziréna hangja szakítja meg a műveletet, vaku villan, a rendőrség emberei számokkal látják el a kis szobában talált tárgyakat...- a kábult drogos még mindig álmodik. Aztán az intenzív osztályon találja magát és kénytelen elfogadni a tényt: él, bár nyomorúságos élete hiábavaló.

Ő más volt, mint a többi és nem csak azért, mert udvarias volt és sok katonához képest értelmesebb, hanem azért is, mert cigány származású. Mikor odakerült, szinte valamennyi feljebbvalója úgy vélte: ezt a fiút itt szét fogják szedni! Nem marad ez itt sokáig!

Tévedtek. Pistu annak idején itt kezdte, mint sorkatona, csak később lett szerződéses. Ez úgy esett, hogy az összeszokott csapat leszerelés után annak rendje és módja szerint összeült egy közeli kocsmában; italoztak, cigarettáztak és beszélgettek. Pistu aranyköpéseit harsány röhögések követték, valahányszor megszólalt. Kedvelték őt. Nem számított bőrszíne, mely csaknem fekete volt, mint a négereké. Néhányan úgy is hívták: A Néger. Széles, kedves mosolyával mindenki szívébe belopta magát. Felettesei pedig nem győztek csodálkozni, micsoda udvarias, jól nevelt és jó kedélyű ember került a sok nagyszájú, trágár és illemet nem ismerő suhanc közé. Pedig őt az intézet nevelte. Kisfiú volt még, hat-hét éves, mikor apja elhagyta a családot, majd anyja is őt: intézetbe tette. Ezekről az éveiről nem szívesen beszélt, pedig nem voltak életének annyira szomorú évei. Ilyen alkat volt: mindenhol jól tudta érezni magát. Soha összeütközésbe nem került senkivel, még bőrszíne miatt sem.

Úgy tűnt, mindenkit elfogad barátjának, aki közelébe akart kerülni - és sokan voltak ilyenek -, ám mint akit az élet tanított, óvatosan bánt a szavakkal. Nem mesélt hát múltjáról, inkább viccelődéssel tartotta életben a kapcsolatait, jó kedélye miatt vonzódtak hozzá leginkább, és ezt tudta is.

Most szívesebben volt egyedül, magányosan tűnődött, visszaemlékezett az első szerelmére az intézetben; az erőszakos társakra vagy éppen a barátokra. A harcsabajszú felügyelőre, aki folyton csak ordít az emberrel, vagy a csinos és mindig zavart adminisztrátorra, akibe kis ideig az összes fiú szerelmesnek érezte magát.

Akkor, a búcsuest után sírva borultak egymás nyakába. Az elhatározás ezután következett, miszerint néhányan inkább megmaradtak honvédnak, mintsem szakmájuk szerint helyezkednek el. Pistu kitanulta a bőrműves szakmát annak idején, de nem érzett kedvet a gyengén fizető munkához.

Katonának lenni az más: vannak szabályok, amiket be kell tartani, szigorú rend van, emellett karrierlehetőség is vár rá. Mindezek vonzották.

Őt előléptették, mikor leszerelt. Már tizedesként folytathatta a munkáját. A nem várt megtiszteltetés örömmel töltötte el. Az első hetekben azonban hozzá kellett szoknia, hogy komolyan vegye a parancskiadást a sorkatonáknak. Tegezte őket, bár a szabályzat szerint nem szabad, és viccelődött velük, mint ügyeletes tréfamester. Bizsergető érzés volt egy ranggal nagyobbat birtokolni. Vállapján a két szép ezüstcsillag  vidáman mosolygott vissza az égbolton tündöklő társaira. Pistu fekete szemeiben a lángocska hol fellobbant, hol elaludt, időutazásának megfelelően. A múltból egyenesen a szép jövőbe utazott, ahol ő nagyrangú tiszt lesz, aranycsillagos váll -lapokkal; Sorakoztatja majd a századot, tisztelegnek neki és parancsainak engedelmeskednek.

- Van tüzed, Pistu? - rángatta vissza a jelenbe egy sorkatona és szájában cigarettával közelebb hajolt a tizedeshez.

- Kéne? - játszott vele amaz és szép ívű ajkai huncut mosollyal húzódtak szét, de már vette is elő öngyújtóját.

- Ne vacakolj, Pistu, mert leütlek - mondta amaz és haverkodva hátbavágta. Mindez csak amolyan katonás keménykedés volt, melyet senki nem vett komolyan. Pistuval senki nem mert volna igazából gorombáskodni.

- Isten nyugosztaljon! - válaszolta ő cinikus humorral. Egyszavas válaszai mindig megmosolyogtatták a hallgatóságot. - Na nesze.

A sorkatona szippantott a lángnál és megállt ő is a lépcsőnél, ahol a dohányzásra kijelölt hely volt.

- Mi ez a visszavonulás, Pistu? Vár a társaság - mondta. Vöröshajú, szeplős kamasz volt. Magas és vékony. Pistu mellette eltörpült. Különben jó formájú fiú volt, amit az egyenruha még ki is hangsúlyozott. Szerették a lányok, neki mégsem kellett más, csak Andrea, egy zöldszemű, sötéthajú lány, aki a közeli kocsmában volt felszolgáló. Elérhetetlennek érezte, ezért csak képzeletében ölelhette, csókolhatta. A vörös épp ebbe az álmodozásba rontott bele tudtán kívül.

- Most nem megyek, öreg. Nincs hozzá hangulatom - mondta komolyan Pistu.

- Jaj, te hangulatember, te! Tán verset költessz? - ugratta Péter, mert így hívták a vörös fiút.

- Csak az ügyvédem jelenlétében nyilatkozom - tréfált amaz.

- Te marha!

- A felettesével beszél, honvéd! És igazítsa meg az egyenruháját!

- Parancs, értettem! - nevetett Péter és megigazította zubbonyát.

- A sliccét is!

Péter röhögve nyúlt a nadrágjához, majd észbekapott: hiszen gombos a nadrág, nem slicces.

Pistu hangosan felnevetett, és ragyogó fehér fogai elővillantak. A két katona játékos verekedésbe kezdett, majd mikor Pistu megelégelte, újabb parancsot adott:

- Na nyomás a körletébe, ha elszívta a cigarettát!

Péter vigyázzba állt, aztán visszament az épületbe. Csikkje még egy kis ideig ontotta a hamutálcában a dohányfüstöt, mely kígyózó csíkban tört az ég felé, akár az egyszeri ember vágyai.

Különös módon az ember fiának és lányának a Földön vannak kijelölve feladataik, de ők mindig csak az ég felé, az ismeretlen felé fordítják bizakodó tekintetüket. Mért van ez? Hogy van ez? Mért nem ismerhetjük a jövőt? - tanakodott a tizedes.

Nem érezte elveszettnek magát, mindent könnyűszerrel elért az életben, amit egy kis kedvességgel el lehet és még csak nem is kellett feladnia önmagát. Örült, hogy szeretik, őt nem közösítik ki a társaságokból, inkább becsülik és befogadják. Kell ennél több?

Tudta a választ: kell. Már szerződéses katona lett és az akart maradni, de vele jár, hogy fel kell adnia önmagát. De akkor nem ugrathatják egymást a sorkatonákkal vagy éppen felettesével. Eddig mindig őt rendszabályozták az intézetben; most neki kell majd a század rendjéért felelnie.

"Csak beletanulok majd!" - nyugtatta mintegy önmagát és attól a naptól kezdve elhatározása érvénybe lépett. Eleinte még írogatott verseket, novellákat, de ahogy kezdett fokozatosan átalakulni, egyre kevésbé érezte szükségét az efféle önkifejezésnek.

Bányaival is meglazult kapcsolata. Egyre jobban idegesítette őt az izgága, állandóan a fellegekben járó fiú, aki fárasztóan és túlságosan igényelte az ő társaságát. Kellett, hogy érezze illatát, hogy megérinthesse, hogy lássa perzselő tekintetét. Nem titkolhatta többé, hogy beleszeretett. Mindezt szerelmes verseiben adta Pistu tudtára, aki ettől kezdve szigorúan elhatárolta magát tőle.

Elsőként vele sikerült meggyűlöltetnie Pistunak magát. Bányai meg volt bántva, amiért elutasították, egyúttal a rajongásig szerette egykori barátját. A catullusi gyűlölök és szeretek érzése mellett félelemmel is küszködött: Pistu bizonyára elhíreszteli majd a laktanyában, hogy ő a fiúkhoz vonzódik. A tizedes azonban nem volt olyan rosszindulatú, mint amilyennek költőtársa gondolta. Ám nélküle is kitudódott a titok; Bányai mintegy félelmeivel hívta életre.

Kerülték egymást: Pistu óvatosságból, Bányai meg azért, hogy még a látszata se legyen annak, hogy epekedik érte. Ám amikor csak lehetett, oldalról vágyakozó pillantásokat vetett rá.

Teltek, múltak a hónapok, és ahogy a barátságnak, úgy a lángolásnak is vége lett egyszer.

Az ember ilyen: azt hisszük, szeretünk, valójában csak azt szeretnénk, ha szeretnének...

Pistu is megváltozott, formálódott. Jól gondolta régen: valóban beletanult a parancsolgatásba és maga is épp úgy ordított a sorkatonákkal, ahogy valaha a harcsabajúszú az intézetben. Már nem járt lazán, görnyedten. Egyre jobban kihúzta magát, ahogy a csillagok gyülekeztek vállapján.

Mosolya, az a kedves mosoly mintha elveszett volna a laktanyában.

Csakis Andrea láttán tűnt elő a szabályos fogsor és csak őt látva gyúlt ki újra a lángocska fekete szemeiben.

A sorkatonákat magázta, nem is merte már senki hátba veregetni. A század vigyázzba állt neki és tisztelgett.

De a háta mögött csak úgy beszéltek róla: az a cigány százados.

Andrea többé nem volt elérhetetlen, akkor csókolta, ölelte őt Pistu, mikor kedve tartotta. Azt azonban sokáig nem is sejtette, hogy a szép felszolgáló nem csak az ő számára volt elérhető. Mikor ez kitudódott, eszét vesztve rontott neki a lánynak. Keze nagyot lendült, éles sikoly szaggatta meg a dermedt levegőt és a kar megállt a magasban. A férfi szemei vérben forogtak, tajtékzott a dühtől. Ekkor hirtelen kifújta a gőzt magából, karját leeresztette. Andrea riadt szemeit akkor látta utoljára. Sarkon fordult, ki az ócska kocsmából ezen a hűvös nyári éjszakán. Orrát lógatva ballagott a keskeny úton, mely hazafelé vezetett. Nem láthatta, hogy odafenn az égbolton számtalan csillag ragyog vidáman, mint a bárokban kacagó csillogó szépségű fiatal nők.

Már volt hova hazamennie; komoran meredt a semmibe ágya szélén gubbasztva.

Gondolataiba merülve lassanként eliszogatott egy üveg konyakot, és enerváltan  cigarettázott.

Így talált rá a reggel, egyenruhában elnyúlva vetetlen ágyán. Kábán feltápászkodott és a mosdó felett felfrissítette magát. Megigazította egyenruháját és sietve elindult a laktanyába, hogy el ne késsen.

- Vigyázz! - ugrottak fel a vezényszóra az épület előtt dohányzó, üldögélő katonák, mikor meglátták.

- Pihenj! - hallotta még maga mögött elégedetten, miközben laza kézlegyintéssel leintette őket.