2009.10.29. 12:01
Filléres emlékeim 4
Gáspár István küldte Mezőkövesdről!Ha leközölhetőnek találod, a végeredményt tedd közzé, ha nem megmarad nekem.
Vágjunk bele!
Mint minden írás eddig ez is a katonaságról fog szólni, de egy kicsit másképp!
Repüljünk vissza az időben vagy 30-33 évet a 70-s évek végére és gondolatban újra imádott laktanyánkban éljük mindennapi életünket, felvesszük és leadjuk a szolgálatot, kivesszük a pihenőnket (ha lehet, mert azt nem mindig lehetett), várjuk az ebédhez sorakozó vezényszót és legfőképpen húzzuk az IDŐT, amit mi sorkatonák mesterfokon műveltünk!
Mikor odakerültünk nehéz volt átlátni az egész rendszert, de mikor belerázódtunk egyszerű lett minden! Megértettük, hogy csak az öregek ijesztgetése a diverzáns támadás, a harckészültség fokát finoman szólva akkor elég alacsonynak tartottam az előre bejelentett riadók miatt! Gondolok itt a ruhában történő alvásra! Ezt éles helyzetben el sem tudtam képzelni, hogyan működött volna!
Egy jól megírt történet volt az egész, egy színházi előadás, amit zárt kapuk mögött, közönség nélkül játszottunk, mi sorkatonák, mérsékelt lelkesedéssel, kisebb nagyobb tehetséggel és volt olyan is, aki nagy-nagy átéléssel!
Igen ez volt az életünk. Tudta mindenki, hogy csak egy alakítás az egész, de jó volt benne lenni! Eljátszottuk az őrségben, hogy keményen védjük a laktanyát, a különböző ügyeletekben, hogy milyen fontosak vagyunk és közben megpróbáltunk roppant katonásnak látszani! Azt hittük, hogy a katonaság majd megtanít az életre, fegyelemre szoktat, meg más hasonló erényekre tehetünk szert, a fenét, aki mulya volt az is maradt, aki nyuszi volt az is maradt, aki életre való volt ott is az volt!
A folyosóra kifüggesztett kiképzési tervre rá sem kellett néznünk, mert tudtuk, hogy úgy sem kell betartani, de ez így volt jó!
Emlékszem, hogy egyszer jött egy tábornok és az volt a parancs, hogy úgy tűnjön el mindenki, hogy ha a vendég találkozik, valakivel azt megfenyítik! Valakik nem bíztak bennünk, vagy csak szégyelltek minket! Nem találkozott egy katonával sem, elfogyasztotta, ami ilyenkor kijár és vendég elégedetten távozott, mert Ő is játszott abban a bizonyos darabban!
Mindenki csak az időt figyelte és várta az előadás végét! Nem tudom, hogy a feletteseinknél milyen volt a hozzáállás, milyen hosszú lehetett egy-egy nap és volt-e olyan, akinek nagy erőfeszítésébe került, hogy a semmittevést lázas munkának álcázza! Így katonásan!
Lehet, hogy írásom első részével elvesztettem néhány olvasót és szereztem néhány haragost, nem volt szándékomban, de valljuk be őszintén, katonásan, hogy nem jártam messze az igazságtól!
Talán a kitartóbbak tovább követnek és végül nem okozok nekik csalódást!
Igen ebben a színházban éltünk több mint két évet és a végén, a hőn áhított leszerelés napján könnyekkel küszködve, sírva jöttünk el, mert úgy megszerettük a társulatot a színházzal együtt!
Mit is lehetett szeretni benne?
A katona barátokról nem is kell szólnom, hogy milyen sok poén, humoros történet, ugratás zajlott le azt már előző írásaimban megpróbáltam ecsetelni!
Egy kicsit most beszélek a nehézségekről is!
Gépkocsivezető létemre 90 őrséget adtam! Ha visszagondolok az I. II. III. őrhely csillagfényes, csikorgó éjszakáira és a váltás utáni jéghideg ebédekre, még most is beleborzongok! Igen végig mentem én is a szamárlétrán egészen az V. VI. őrhelyig jutottam, ahol már passzió volt a szolgálat! Aki ott volt tudja, hogy mekkora a különbség őrhely meg őrhely között!
Az egyik dolog, amihez egy kis idő kellett az volt, hogy a feletteseink szokásait, természetét, gyengéit kiismerjük, hogy kinél meddig lehet elmenni, ha már ezt kitanultuk vígabban telt a társalgás meg főleg az idő, hiszen Ők is emberből voltak!
Igen voltak ott nehéz, keserves napok is, főleg a tél múlt el nehezen, egy háló két kanna szén egy napra! Fűtetlen műhelyek, lemerült akkumulátorok és a hideg miatt még sunnyogni sem lehetett!
Meg volt rengeteg szívatás is az öregek részéről, de úgy voltunk vele, hogy csak a nap meg ne álljon!
Igen ezek jutottak eszembe mikor a fényképeket készítettem, meg-megállva a körletben, a konyhán, az ÜTI-nél, az őrszobánál, a telephelynél, meg sorolhatnám!
Igen az idő elszállt, mi meg öregebbek lettünk egy kicsit!
De a szívünk most is úgy dobog, mint akkor, mikor a surranónk verte a betont és tized gyére sikerült megcsinálni egy szabályos hátra arcot!
Izmaink viszont már nem engedelmeskednek a szívünk és agyunk parancsainak, ezért be kell látni, hogy már csak az emlékek között kutatva tudjuk felidézni múlt csodálatos eseményeit!
Épp ezért mondom, hogy a gyomrom elszorult, a szemem könnyel telt meg mikor láttam azt a pusztítást, ami azon a helyen történt ahol fiatalságunk legszebb éveit töltöttük, ahol valamikor pezsgőn zajlott az élet, minden működött olajozottan, mindenki legjobb tudása szerint tette a dolgát és játszotta reá kiosztott szerepet!
Szeretném azt hinni, hogy nem volt hiábavaló és felesleges az a sok erőfeszítés, amit ott véghezvittünk és csak azt sajnálom, hogy a mi fiaink már nem lehetnek részesei annak csodálatos dolognak, amit KATONAI SZOLGÁLATNAK hívnak!
Mit fognak mesélni az unokáiknak, ha az ilyen élmények kimaradnak az életükből?
Igen fiatalok voltunk és az életbe való indulásnál vesztettünk két évet, de így utólag visszagondolva még is örülök neki, hogy én is játszhattam abban a bizonyos darabban, bármilyen kicsi szerep is jutott nekem!
Köszönöm, hogy ezeket a történeteket elmesélhettem nektek és meghallgattátok!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://cserepibakancs.blog.hu/api/trackback/id/tr31483659
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.