Ahogy az lenni szokott,minden bezárásra itélt alakulatba a felszámolás előtt rengeteg pénzt,energiát bele öltek.Nem volt ez másként Egerben,Nagytarcsán,Vácegresen sem.Ez a történet a cserépi laktanya bezárása előtt történt meg.

Új födkábel lefektetésén döntöttek.Sorkatonák kezdték el ásni a laktanyába vezető út mellett az egy méter mély,félméter széles árkot.A technikai helyettes fejében megfordult a gondolat ,segítséget kellene kérni valahonnan.Így jutott el a szentistváni orosz laktanyához.Az ellenszolgáltatásról nem tudok ,de tény hogy kölcsön kaptunk egy árokásó traktort egy orosz katonával,akit mi csak Ivánnak hívtunk.Jó dolga volt nálunk.Igaz a kiképzési időt végig dolgozta,de kiemelt kaja normát kapott és tettszett neki a "szabad élet" (volt biztos összehasonlítási alapja!)Az igazi történet akkor kezdődött amikor egy hónap elteltével a technikai helyettes,aki perfekt beszélt oroszul vissza kisérte volna Ivánt a traktorjával.A laktanya kapuban a szolgálatnak elmondta hogy vissza hozta a katonát.A kapusok pedig ráförmedtek ,tünjenek el innen,nem hiányzik innen semmi féle katona,technikai eszköz plána.Semmilyen ráhatás,nem segített.Az őrnagy sehogy sem értette a dolgot,hosszas veszekedés után vissza indultak Cserépbe.Egészen addig nemértette a dolgot,míg a késő esti órákban meg nem jelent nála a szentistváni orosz parancsnok.Nagy elnézés kérések közepette kiderült,hogy a laktanyájuk nagyon magas szintről ellenőrzést kapott ,és hogy a hiány ne derüljön ki,törölték a nyilvántartásukból Ivánt is,meg a gépet is!!!

Másnap szépen minden a helyére került,így mesélte el a történetet az őrnagy úr.

Szeretném tartani az időrendi sorrendet, ezért néhány Nagyorosziban megesett történettel kezdem történeteim hosszú sorát.

Bemutatkozó bejegyzésemben említettem, hogy Nagyorosziban tanultuk meg a rakétásság csínját-bínját. Szolgált ott egyidősebb tisztkolega, nevének kezdőbetűje K. Róla szól a történet.

Mesélték róla, hogy "érdeklődő tipus" lévén gyakran beült olyan technikai eszközbe is, amit nem ismert és ott találomra nyomogatott gombokat, kapcsolgatott kapcsolókat. Ezt tette egy napon a felderítő és célmegjelölő állomással is. Igen ám, de a hallgatók épp az antennarendszert tanulmányozták odafönt, mikor K kolega bekapcsolta odabent a forgást... Szerencsére senkinek nem lett komolyabb baja.

Az eset tanulságaként az állomás oktatói beiktattak egy rejtett kapcsolót, melynek bekapcsolása nélkül nem lehetett forgást kapcsolni. A kapcsolót elnevezték "K Elleni Védelem" kapcsolónak, röviden: KEV kapcsolónak. Mindenki tudta, hogy mit jelent a rövidítés, kivéve K-t. Azt tudta, hogy van egy KEV kapcsoló, azt is, hogy anélkül nem lehet forgást kapcsolni, de azt nem, hogy hol van és mi a jelentése.

Az eddig leírtak azelőtt történtek, hogy mi odakerültünk tanulni. Történt egy napon, hogy bent ültünk az eszközben, tanultunk, gyakoroltunk. K barátunk is arra járt és jó szokásához híven csatlakozott hozzánk, figyelt, fülelt, néha-néha bele-bele szólt. Eljutottunk a működésellenőrzésben odáig, hogy "kapcsoljunk forgást". Kapcsoló be, visszajelzés nuku. Megnézzük szemmel is: tényleg nem forog...

- Mi lehet a baj?

K szólalt meg elsőnek: - Be van kapcsolva a KEV kapcsoló?

Igaza volt! Azt felejtettük el. Szegény K csak azt nem értette, miért örül mindenki annyira a KEV kapcsolónak.

Szeretettel üdvözlök minden kedves olvasót!

Mielőtt a téma sűrűjébe vágnék illő, hogy elmondjak magamról néhány szót.

1981-ben végeztem a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola légvédelmi tüzér szakán. Mi voltunk az utolsó légvédelmi tüzér szakasz. 

Világosan látszott, hogy a szakszból nem fog mindenki légvédelmi tüzér alakulathoz kerülni, hisz akkoriban folyt a Magyar Néphadsereg átfegyverzésének egyik aktuális üteme. 

 Kalocsára kerültem első tiszti beosztásba. Az ezredet épp akkor fegyverezték át rakétára. Irány Nagyoroszi 3 hónapra, ahol elsajátítottuk a rakétáról mindazt, amit a "gyengébb képességűek" 4 évig tanultak a főiskolán. 

Az ezrednél töltöttem a szolgálati időm javarészét 1997-ben történt felszámolásáig. 

Leendő történeteim ebből az időből datálódnak majd, illetve tervezem megörökíteni az akkoriban közszájon forgó "városi legendákat" is, amiket bizonyára sokan ismernek, minden laktanyában mesélték  őket úgy, mintha ott esett volna meg. (pl. féltengely, "leszívta a hideg" az akkumulátort, stb.) De az utóbbiakra csak akkor kerítek majd sort, ha már kifogyok az "igazságot kevésbé nélkülöző" történetekből.

(firgabácsi)

Írok egy történetet megint, hisz minden hónapban írtam legalább egyet!

Azt szertettem volna, ha Ti is írtok legalább havonta egyet. Nem sok ídőbe telik (kb 20 perc)egy ilyen egyperces megírása.

Ez a történet csak egy kis egyperces lesz, de szerintem nagyon jó!

A történet1983-be repít bennünket vissza, amikor is az történt, hogy az egyik század parancsnok, aki rezsim tiszt is volt éppen szolgálatot adott a harcállásponton. Az összekötője egy öreg róka volt sajnos már nem emlékszem a nevére 26 év távlatában. A lényeg az, hogy a sorkatonák akkor vágták a centijüket, amikor elhangzott az EGYSÜ-től a vigyázz! vezényszó, amit a laktanya parancsnok távozásakor vezényelt.

Az említett katona mivel szolgálatban volt nem halotta ezt és le akarta vágni a centit úgy, ahogy azt az íratlan törvények előírják ezért egy kis cselhez folyamodott! Tudta, hogy az elől járó szolgálata egy kicsit hiú, vagyis nagyon jó alakias katonának gondolja magát, és ezért cselhez folyamodott. Amint ott üldögélnek a HÁP-on a katona elkezdi ismételgetni magában.

-          Vigyázz!!....... Vigyázz!.. Vígyázzzzz!

-          Mit csinál ribizli, kérdezte a HDM ÜTI főhadnagy??

-          Jelentem semmit csak gyakorlom, hogy kell kiadni a vigyázz vezényszót, mert rajparancsnok vagyok, és nem vagyok valami alakias, és nem akarok lebőgni a beosztottaim előtt, hogy nem tudok kiadni egy vezényszót.

-          Na ide figyeljen ribizli!! Így kell csinálni!!

-          Nagyon katonásan vigyázz-ba vágta magát és harsányan elrikkantotta magát VI..GYÁZZ!!

-          Köszönöm szépen főhadnagy elvtárs!! válaszolta a katona…

és levágta centijét!

Ekkor döbbent rá a főhadnagy hogy nagyon megvezették, és amit az a katona utána takarított azt nem kívánom nektek!!!

Ennyi a kis történet és remélem Ti is írtok legalább egy kis egypercest!

Pontosan nem tudom mikor, melyik évben történt, de azt hiszem,1985-ben történt ez a kis eset, amikor  „katonaorvos” lettem.
A történet úgy kezdődött, hogy munkatársam, jó barátom, Molnár Sándor törm. 3-as tűzcsoport pk. panaszkodott, hogy van egy katonája, akit nem tud sehogy munkára fogni, nem akar dolgozni, mert azt mondja, hogy Ő nem végezhet fizikai munkát. Megbeszéltük, hogy majd Én meggyógyítom. Le kell írnom, hogy a kannibál élet az nem volt fenékig tejfel, mert egyrészt nagyon nehéz fizikai munkát kellett végezniük harci munka alatt. A természet sem kedvelte a kannibálokat, mert nyáron a nagy melegben, télen a nagy hidegben kellet harci munkát gyakorolni. Akkoriban a légvédelemnél járta egy mondás kannibálnak, kutyának kint a helye. Ez így is volt. 
Tehát a történet, hogy lettem orvos: 
Már Kb. 1 hónapja, próbálkozott a munkatársam, hogy valahogy jobb belátásra bírja ezt a „szegény szerencsétlen kis katonát”, aki mindig EÜ okokra hivatkozva nem dolgozott. De a civil életben segédmunkát végzett, és Ő lenézte azt az embert, aki alkoholt vesz a szájához, (de Ő, szipuzott, magyarul ragasztót szívott. Az volt a felfogása, hogy az egészségesebb.)
Egy nap kiképzés után, mentem föl a szakasz pk-i irodába és nagy üvöltözés hangjára léptem be az irodába, éppen a kollégám próbálta az előbb említett katonát jobb belátásra bírni, ígérgetett MNKKK-t és egyéb kivizsgálásokat. Itt le kell írnom ez az eset nem volt előre megbeszélve. Amint beléptem az irodába, csend lett, és a kollégám ezt mondta..
- Elnézést doktor úr a hangnemért, de ez a katona nem akar dolgozni!
Kész tények elé lettem állítva muszály volt improvizálni.
- Hogy, hogy nem akar dolgozni, talán beteg? kérdeztem.
- Azt mondja, hogy nem bírja a nehéz fizikai munkát. (Ide le kell írnom, hogy egy jó kötött izomzatú alacsony keménykötésű katonáról volt szó.)
- Lemenjünk az orvosiba? Kérdezte.
- Nem kell! Itt megvizsgálom, válaszoltam.
Majd a katonához fordultam, és megkérdeztem.
- Mi a baja? Mondja, hol fáj?
A katona elkezdte Ádám és Évától, hogy bizony neki itt és ott fáj a gerince és Ő nem bírja ezt az embertelen nehéz kiképzést. (Tudtuk, hogy hazudik)
- Jól van! Akkor megvizsgálom.Mondtam.
- Vetkőzzön le derékig és üljön a székre úgy, hogy a szék karfája a hasánál legyen, és fogja meg a szék karfáját
Majd elkezdtem a vizsgálatot.(Egyszer mikor megemeltem magam engem is vizsgáltak, és megpróbáltam azt leutánozni.) Szépen végig nyomogattam a gerincét majd ahol nekem fájt
régen, mondtam
- Itt fáj igaz?
- Igen, igen ott nagyon fáj. Volt a válasz.
Számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a katona hazudik! Meg hoztam az alapos vizsgálat után a diagnózist (kóros gerinc renyheség) ami nagyon ritka betegség, általában azoknál fordul elő, akik nem végeznek nehéz fizikai munkát. Még kezdeti stádiumban van, ez még nagyon jól gyógyítható mondtam, és hozzátettem, ha esetleg még sem tudna nehéz munkát végezni, az súlyos következményekkel járna. 
- mivel kérdezte a katona, aki nagyon komolyan hallgatta az előadásom. 
- A gerinc fokozatos merevedésével, és mivel ez hosszabb folyamat, pár éven belül, olyan merevség áll be, hogy nem tud majd előre hajolni. Sajnos más könnyebb gyógyítás még nem ismert.
- Meg akar gyógyulni? Kérdeztem.
- Igen nagyon szeretnék, volt a válasz.
Akkor figyeljen ide, Én elmondom, a parancsnokának mit kell tennie és Ön pedig azt csinálja, amit Ő mond! Megértette?
- Igen doktor Úr válaszolta a szimuláns.
És a javaslatomat el kezdtem mondani a parancsnokának. Javaslatot tettem a betegség gyógyítására
- Egy héten legalább 3-szor 3000m futás, mert az jót tesz az izmoknak, (Ebbe nem hazudtam) Lehetőség szerint utána legalább 10 perc törzshajlítás.
- Lehetőleg nagyon kemény fizikai munka, ha tud ilyet adni a törzsőrmester, fordultam a kollégám felé.
- Igen tudok, válaszolta.
Elköszöntem, tőlük, majd gyorsan kimentem az irodából, le szaladtam a kantinba hogy harsány nevetésem ne hallja a katona.
Másnap, kérdeztem a kollégámtól.
- Milyen az katonád?
- Te az, mint a kisangyal úgy dolgozik. Ha van szabad ideje emelgeti a „Mariskát”( Mariska= Cövek verő ami 45Kg-ot nyomott)

- Na, akkor ezt is megoldottuk, választom, majd jót nevettünk az egészen!
Ezek után semmi különleges nem történt, (a katona természetesen rájött később, hogy meg lett vezetve, de akkor már késő volt) ezzel a katonával. Dolgozott amennyit csak bírt, nem lehetett megszakítan. Még annyi, hogy a katona társai próbálták le szoktatni a szipuzásról, de ez egy másik történet.

A következő kis történetet Raft Erik küldte, aki a legújabb írónk.



1962. november 15-ét írtunk, másnap bevonulás. Két évre, - vagyis, ahogy még ijesztőbb a valóság: 24 teljes hónapra kivonnak bennünket a boldog civil életből. 20 évesen, életünk virágjában! 
Ezen a nyáron robbant be Magyarországra a TWIST! A Balaton mellett laktunk, ami akkor lett igazán a "magyar Riviéra"! Pesti zenekarok nyomták a szezonba a táncos helyeken, a bárban a Karda (A Karda Beata apukája)-Nánásy duó hozta a színvonalat, a csillogó-villogó lemezjátszó-gépekből, a Wurlitzerekből (melyek valójában a Rock-ola márkanevet viselték) dőltek a legjobb amcsi slágerek, amikből egy sem volt a rádió, Tv műsoraiban, de még a Lukszin (a Luxemburg-on) sem. És az a rengeteg-sok lány (szóló fiatalasszony............pszt!) akiket az egész szezonba oda öntött a sok-sok vállalati és SZOT üdülő, a villák, hotelek és panziók és megindult az áradat a szoc. országokból is! Napfény, mámor, tánc és szerelem! - "És minket most, pont most tépnek ki 24 hónapra ebből a mesevilágból, ami pedig maga a gyönyörű civil valóság."  
De,'hát mese nincs, 24-24, letudjuk majd valahogy és rohanunk vissza. Utolsó nap, munkahelyünkön is "leszámoltunk" barátom-kollégámmal, készültünk hazafelé és az estére, a haveri búcsúestre. Szólnak, hogy keres kettőnket a vállalati Kisz-titkár (6 ezres nagyvállalat voltunk), nem is a gyárrészlegi (!). Összenéztünk, - ismertük ugyan, egy csendes, rendes, nem "vonalaskodó" srác volt, de - eddig itt-ott egy, szia, de más semmi. Egy kis körbe-duma után aztán előrukkolt vele, hogy a vállalat, a párt, a KISZ és a szakszervezet nagyon elégedett kettőnk munkájával, a viselkedésünkkel, modern fiatalságunkkal, elnyertük bizalmukat, mert ők figyelnek azokra, akik ezt megérdemlik! - Uff; - értetlenül néztünk egymásra a barátommal, nemigen voltunk biztosak abban, hogy Feri barátunk rólunk beszél. - Ezért ennek a bizalomnak meg kell jelennie, akkor is, amikor becsülettel eleget teszünk a haza fegyveres szolgálatának. Ezzel egy-egy lezárt borítékot kaptunk azzal a jelentőségteljes felszólítással, hogy a másnapi jelentkezésünkkor azonnal adjuk ezt át a velünk foglalkozó tiszt elvtársnak! Bizony, csak néztünk, mint a moziban.  

Este könnyes-italos, nagy búcsúestet tartottunk, az alkoholfogyasztás fiatal barátait legjobban toleráló vendéglátó ipari létesítményben, egyik törzshelyünkön, a Kuckó-presszóban, fiúkkal-lányokkal, ahogy szokás és elvárható egészséges fiatal emberektől. Már magas értéken állt a maligán-légkőr mutató, amikor Imre barátommal eszünkbe jutottak a levelek. - Tiéd itt van? Itt. - Mi lehet benne? A fene tudja! - Igyunk, ittunk. - Te, nekem gyanús. Nekem is. - Igyunk, ittunk. - Felbontjuk? Igyunk még és bontsunk! - Két egyforma formátumú, egyforma tartalmú ajánló levél volt, "hogy hát" a levél átadó elvtársakat bizalommal ajánlják a határőrségünk tagjainak. Egyszerre mondtuk ki: - "HUSZONHÉTHÓNAP"! Nagy csend, "mély" gondolkodás után: -Átadjuk? Ugyan mit? Kaptunk mi valamit? Mi? Semmit! - Na, erre aztán pláne inni kellett és ováció, mert nem fognak ki rajtunk, mi OKOSOK vagyunk!

Másnap, Veszprém, bevonulás, bejelentkezés, - boríték nélkül! - majd az ilyenkor ismert procedúra, ücsörgéssel-ácsorgással, sarkokban, klotyón meghúzott üvegekkel. Végre már jól bent járva a délutánban: - Elvtársak, megvan az elosztás, a teremben sorakozó! Szólítják név szerint az embereket a különböző csoportokhoz. Vidáman vigyorgunk Imre barátommal, amikor a határőr csoport tagjai elmasíroznak előttünk. Halljuk a nevünket, ....számú csoport, légvédelmi rakétásokhoz! Ez az, mindegy, lehet rakéta is, a lényeg a lényeg, a 24 hónap, az csak 24 hónap.
Indulás előtt rövid eligazítás: Elvtársak, most Börgöndre kerülnek, majd fél év múlva máshova, a szolgálati idejük: 27 HÓNAP!!!!!!!! 

Székesfehérváron átszállás a Sárbogárdira, az visz Börgöndig. Kísérőink ránk hunyorítanak, amikor még a vágányok közötti kis pavilonban (ma már nincsenek olyanok ) "felvételezünk" egy hét decis Lánchíd konyakot, - csak meg kell inni a börgöndi laktanyáig. Nem gond! Így hát kezdett egyre szebbé lenni az a katonajövő. - Te, figyelj; - 27 hónap, hát 27 hónap, azért a rakéta még sem határőr ló! Azt hiszem, mégis OKOSOK vagyunk! -

Barátom lehúzta a 27-et, én csak 24-et, - de ennek jelentősége nem volt, mert amikorra kezdődött az 1965-ös nyári szezon a Balcsin, addigra mindketten ott virítottunk a régi helyeinken. Újra mehetett a "dolce vita", mint régen, csak, ha a srácok elő-előjöttek a "sereggel", akkor hihetetlen fölényességgel inthettük le őket; - öreg, ti sehol se vagytok a légvédelmi rakétásokhoz képest! És tán hiszitek, nem hiszitek, - de vették a lapot.
Gáspár István küldte Mezőkövesdről!
Sokáig gondolkodtam ezen az íráson, de végül úgy döntöttem, hogy leülök a gép elé és csak úgy, minden előzetes terv nélkül visszaemlékezem és leírom a gondolataimat, ami csak is az én véleményemet jelenti, de ha nem egyezik, másokéval nagyon sajnálom!
Ha leközölhetőnek találod, a végeredményt tedd közzé, ha nem megmarad nekem.
Vágjunk bele!
Mint minden írás eddig ez is a katonaságról fog szólni, de egy kicsit másképp!
Repüljünk vissza az időben vagy 30-33 évet a 70-s évek végére és gondolatban újra imádott laktanyánkban éljük mindennapi életünket, felvesszük és leadjuk a szolgálatot, kivesszük a pihenőnket (ha lehet, mert azt nem mindig lehetett), várjuk az ebédhez sorakozó vezényszót és legfőképpen húzzuk az IDŐT, amit mi sorkatonák mesterfokon műveltünk!
Mikor odakerültünk nehéz volt átlátni az egész rendszert, de mikor belerázódtunk egyszerű lett minden! Megértettük, hogy csak az öregek ijesztgetése a diverzáns támadás, a harckészültség fokát finoman szólva akkor elég alacsonynak tartottam az előre bejelentett riadók miatt! Gondolok itt a ruhában történő alvásra! Ezt éles helyzetben el sem tudtam képzelni, hogyan működött volna!
Egy jól megírt történet volt az egész, egy színházi előadás, amit zárt kapuk mögött, közönség nélkül játszottunk, mi sorkatonák, mérsékelt lelkesedéssel, kisebb nagyobb tehetséggel és volt olyan is, aki nagy-nagy átéléssel!
Igen ez volt az életünk. Tudta mindenki, hogy csak egy alakítás az egész, de jó volt benne lenni! Eljátszottuk az őrségben, hogy keményen védjük a laktanyát, a különböző ügyeletekben, hogy milyen fontosak vagyunk és közben megpróbáltunk roppant katonásnak látszani! Azt hittük, hogy a katonaság majd megtanít az életre, fegyelemre szoktat, meg más hasonló erényekre tehetünk szert, a fenét, aki mulya volt az is maradt, aki nyuszi volt az is maradt, aki életre való volt ott is az volt!

A folyosóra kifüggesztett kiképzési tervre rá sem kellett néznünk, mert tudtuk, hogy úgy sem kell betartani, de ez így volt jó!
Emlékszem, hogy egyszer jött egy tábornok és az volt a parancs, hogy úgy tűnjön el mindenki, hogy ha a vendég találkozik, valakivel azt megfenyítik! Valakik nem bíztak bennünk, vagy csak szégyelltek minket! Nem találkozott egy katonával sem, elfogyasztotta, ami ilyenkor kijár és vendég elégedetten távozott, mert Ő is játszott abban a bizonyos darabban! 
Mindenki csak az időt figyelte és várta az előadás végét! Nem tudom, hogy a feletteseinknél milyen volt a hozzáállás, milyen hosszú lehetett egy-egy nap és volt-e olyan, akinek nagy erőfeszítésébe került, hogy a semmittevést lázas munkának álcázza! Így katonásan!
Lehet, hogy írásom első részével elvesztettem néhány olvasót és szereztem néhány haragost, nem volt szándékomban, de valljuk be őszintén, katonásan, hogy nem jártam messze az igazságtól!
Talán a kitartóbbak tovább követnek és végül nem okozok nekik csalódást!
Igen ebben a színházban éltünk több mint két évet és a végén, a hőn áhított leszerelés napján könnyekkel küszködve, sírva jöttünk el, mert úgy megszerettük a társulatot a színházzal együtt!
Mit is lehetett szeretni benne?
A katona barátokról nem is kell szólnom, hogy milyen sok poén, humoros történet, ugratás zajlott le azt már előző írásaimban megpróbáltam ecsetelni!
Egy kicsit most beszélek a nehézségekről is!
Gépkocsivezető létemre 90 őrséget adtam! Ha visszagondolok az I. II. III. őrhely csillagfényes, csikorgó éjszakáira és a váltás utáni jéghideg ebédekre, még most is beleborzongok! Igen végig mentem én is a szamárlétrán egészen az V. VI. őrhelyig jutottam, ahol már passzió volt a szolgálat! Aki ott volt tudja, hogy mekkora a különbség őrhely meg őrhely között!
Az egyik dolog, amihez egy kis idő kellett az volt, hogy a feletteseink szokásait, természetét, gyengéit kiismerjük, hogy kinél meddig lehet elmenni, ha már ezt kitanultuk vígabban telt a társalgás meg főleg az idő, hiszen Ők is emberből voltak!
Igen voltak ott nehéz, keserves napok is, főleg a tél múlt el nehezen, egy háló két kanna szén egy napra! Fűtetlen műhelyek, lemerült akkumulátorok és a hideg miatt még sunnyogni sem lehetett!
Meg volt rengeteg szívatás is az öregek részéről, de úgy voltunk vele, hogy csak a nap meg ne álljon!

Igen ezek jutottak eszembe mikor a fényképeket készítettem, meg-megállva a körletben, a konyhán, az ÜTI-nél, az őrszobánál, a telephelynél, meg sorolhatnám! 
Igen az idő elszállt, mi meg öregebbek lettünk egy kicsit!
De a szívünk most is úgy dobog, mint akkor, mikor a surranónk verte a betont és tized gyére sikerült megcsinálni egy szabályos hátra arcot!
Izmaink viszont már nem engedelmeskednek a szívünk és agyunk parancsainak, ezért be kell látni, hogy már csak az emlékek között kutatva tudjuk felidézni múlt csodálatos eseményeit!
Épp ezért mondom, hogy a gyomrom elszorult, a szemem könnyel telt meg mikor láttam azt a pusztítást, ami azon a helyen történt ahol fiatalságunk legszebb éveit töltöttük, ahol valamikor pezsgőn zajlott az élet, minden működött olajozottan, mindenki legjobb tudása szerint tette a dolgát és játszotta reá kiosztott szerepet!
Szeretném azt hinni, hogy nem volt hiábavaló és felesleges az a sok erőfeszítés, amit ott véghezvittünk és csak azt sajnálom, hogy a mi fiaink már nem lehetnek részesei annak csodálatos dolognak, amit KATONAI SZOLGÁLATNAK hívnak!
Mit fognak mesélni az unokáiknak, ha az ilyen élmények kimaradnak az életükből?
Igen fiatalok voltunk és az életbe való indulásnál vesztettünk két évet, de így utólag visszagondolva még is örülök neki, hogy én is játszhattam abban a bizonyos darabban, bármilyen kicsi szerep is jutott nekem!
Köszönöm, hogy ezeket a történeteket elmesélhettem nektek és meghallgattátok!
A következő történet 1979.nov végén történt a katonai esküm napján. Történt azon a napon, hogy teljes mellszélességgel készültünk a katonai esküre, pontosabban, már öltöztünk a szép egyes értékű gyakorló ruhába, amit aznap reggel az eskü előtt kb.1 órával kaptunk meg. A teljesség kedvéért kidobált nekünk az alegység ruházati raktárából, a szolgálatvezető. 
- Ha nem mérethelyes majd kicserélik egymás között kiáltotta minden ruha kidobásnál.
Háát, Mi próbálgattuk csereberélni, de a nagydaraboknak kedvezett a szerencse, mert csak nagy ruhák voltak. Én akkor kb.48Kg voltam,és kaptam egy 65-ös méretű ruhát, mit ne mondjam, mellém befért volna még egy valaki.
Na, mind egy a lényeg az, hogy elkezdtünk öltözködni, Én felvettem a nadrágot felhúztam egészen a nyakamig, a sliccet begomboltam a mellemen, majd oda mentem a rajpk-hoz és mondom neki
- Jelentem mintha egy kicsit nagy lenne rám ez a nadrág!
- Kussss!! Öltözködik!!
- De jelentem…….. –akadékoskodtam-, 
- Mondtam már, kuss! Öltözködik! vágott a szavamba.
Hát nem volt mit tenni abba kellett beöltözni, a nadrág slicce a mellemen volt begombolva, a derékszíjat oda tettem ahová kellett. A nadrág ülepe, valahol a térdem körül lengedezett( úgy mint amit ma látni fiatalokon) a nadrág szára többször visszahajtva. és úgy a surranó. A zubbonyt felvettem, és ajaj többször visszahajtva az ujja. A mikádó az jó volt az mérethelyes tehát nem volt semmi baj, mert mindenki csak azt látta a mikádót szerencsére tél volt, mert ha olyan időbe kellett volna, ki menni mikor nem kell a mikádó, háát Én nem tudom mi lett volna a katonai esküből! Szerintem valami katona komédia!
Azért szerencsésen véget ért az eskü, és nagyon örült, mindenki, mert mehettünk végre haza a szerzetteinkhez 5 hétre után!

cserépi bakancs 2009.10.29. 11:58

Putykolás

1980.február elsejével kerültünk alapkiképzés után, a cserépi kaszárnyába, ahol éppen nagy divat volt a kopaszok putykolása (kanalazása). Amint beérkeztünk megkaptuk a szekrényeinket, elmondták a rendet, (kinek mihez kell tartani magát) a szakaszban. Mi próbáltunk több-kevesebb sikerrel beilleszkedni a szakasz közösségébe, de ez nem mindig sikerült. Mikor ki lettünk oktatva a hagyományokról, hogy pl. milyen rendesek az ott szolgáló öregek, mert már nem tolnak úgy ki a kopaszokkal, mint régen, nem húzatnak rudat a kopaszokkal! De egy alkalommal nem is húzattak velünk rudat, hanem egy kiképzési nap után mikor bementünk a hálóba az első kopaszt (már nem emlékszem ki volt) elkapták az öregek és meg putykolták! Mindenki sorra került közülünk Én is, aki akkor éppen nem tartózkodtam ott, de amikor be léptem a hálóba, és megpróbáltam engedélyt kérni a bennmaradásra, az Én őrvezetőm (Gomány János) és még kb 4-en az öregek közül elkaptak, kihúzták az ingemet a nadrágszíjamat kicsatolták és elkezdődött a putykolás! Tudni kell, hogy a putykolás az úgy működik, hogy az ember köldökébe egy kis vizet töltenek, majd kanállal el kezdik ütni a köldökét. Aztán csak barahiból meg kérdezik hány sebességes ZIL, jelentem 5 sebességes, akkor annyiszor a kanál nyelével sebességet váltanak, a köldökében, majd tovább ütik, amíg nem lesz vörös a köldöke!
Ezzel még nincs vége a szertartásnak, mert amikor meg putykoltak valakit ez után még az illetőt meg is kell műteni! Ami abból áll, hogy az öregek, a napjaik számát bevarrják a hasadba, filctollal, lehetőleg alkoholos filccel, ami nehezen jön le. Komoly műtéti hegeket ejtenek és bevarrják azokat (természetesen filctollal)!
Az Én hasamon is úgy éktelenkedtek a nagy varratok és a 26, a 152,és sorolhatnám, még milyen feliratok!
De régen volt, akkor nem esett jól, de ma már az ember úgy gondol vissza, hogy nincs harag a szívében! 
Főleg úgy nincs, hogy ezen ominózus eset után, a kopaszok összebeszéltünk, és az öregeket egyesével szépen elkaptuk a tüzelőállásban és visszakapták a putykot! Talán így nyugodtunk meg akkor!
Sokáig gondolkoztam, hogy leírjam-e vagy ne, de úgy döntöttem leírom, hiszen mindenki volt kopasz és mindenki ugyanezt csinálta amit Én, csak nem meri be vallani, esetleg megpróbálja szebb színbe feltüntetni!
Történt, 1980-ban egy áprilisi jó kiadós kiképzési nap után, a szakasz rangidőse Nagy József tizedes (őrmi, májusba szerelt le) nem igen foglalkozott már a kopaszokkal, igaz nem csak azért, mert már öreg volt, hanem azért is mert Ő is volt kopasz annak idején és tudta milyen kopasznak lenni, és tudta, hogy nagyon fáradt mindenki!. 
Az utód, Gomány János őrvezető elvtárs annál inkább, foglalkozott velünk hiszen -új seprő jól seper alapon -Ő akkor kapott csillagot! Nagyon el volt az új csillagjával!
Na de maradjunk a témánál, tehát vége lett a kiképzésnek, és a konyhára kellett kisegítő, az őrvezetőnk egyből kijelölt engem és ágyszomszédomat Mi csak muzsikásnak hívtuk, mert ha leült egyből elkezdett muzsikálni, (horkolni) tehát lementünk és mondhatom hamar végeztünk. Kb fél nyolc felé sétáltunk föl a körletbe, de ahogy beértünk a bejárati ajtón, belém szállt a kisördög, 
- Te muzsikás, mondom
- Menjük be a Klubba és lökjünk egyet a rex golyókkal, Te is egyet, és Én is egyet, az nyer aki egy golyóval a többet gurítja.
- Ááááááá.. ne menjünk, megszopatnak az öregek, ellenkezett.
- Menjünk már csak egy perc, meg sem fogják látni, erősködtem.
- Már április van, két hónap telt el, és még nem mehettünk be a klubba, érveltem.
Addig, addig, míg rá állt, a dologra. Szétnéztünk sehol senki a folyosón, csak az AEGÜ, gyorsan beugrottunk a klubba, és felállítottam a gombát, és a golyókat, kezembe a dákó, lökés, és ekkor megszólal egy hang a hátunk mögött,
- Mi van kopaszok, szórakozunk, szórakozunk?
- Ááááá.. nem csak lökni akartunk egyet feleltük gyámoltalanul.
- Jól van nyugtázta Csonka András honvéd (aki nem az idén barnult) öreg katona, majd elment.
Nem telt el fél perc borzalmas üvöltés rázta meg a levegőt, a Mi Gomány őrvezetőnk, mint a sakál, akinek levágták a farkát üvöltött.
- Mi van kopaszok!?? 
- Maguk szórakoznak, háló meg csupa mocsok????
- Futásba hozzám!
Hát, ha nem is futásba, de igyekezve szedtük a lábunkat, és jelentkeztünk az őrvezető elvtársnál.(mert akkor még jelentkezni kellet az őrvezetőnél is)
- Mi van, maguk rexezgetnek, mikor takarítani kellene??

- Csak azért mentünk oda, mert már két hónapja itt vagyunk és nem voltunk még bent a klubba! válaszoltuk tüntetve de bátortalanul.
- Rendben van, holnaptól minden kopasznak fél nyolctól, nyolcig kötelező TV nézés. Ne mondják, hogy nem mehetnek be a klubba.
- Kezdjenek a takarításhoz, ha készen vannak jelentsék!!
- Értettük! válaszoltuk.
Hozzákezdtünk! 
Tudni kell a takarításnak is volt forgatókönyve, nem csak simán minden elképzelés nélkül takarítgatunk, de nem ám! 
1. Felseprés
2. Portalanítás
3. Felmosás
Tehát Mi hozzákezdtünk a takarításhoz (és persze nem ebbe a sorrendbe akartuk csinálni, hanem kihagytuk portalanítást) felsepertünk és utána felmostunk, és utána jelentettük az őrvezető elvtársnak, hogy a parancsát végrehajtottuk. A technológia be nem tartása hatalmas hiba volt, mert a Mi őrvezetőnk egyből éles szemével, és eszével ezt észrevette, és a következőket mondta.
- Kezdjék el újra, de előtte elmondom Önöknek, hogy kell takarítani.
Megismertük a takarítás technológiáját, és újra kezdtük, de akkor meg a felseprést akartuk ki hagyni (mivel, már egyszer úgy is fel volt seperve) de itt már az elején szóltak. Már megint nem lesz jó! Tehát nem volt mit tenni, újra seprés, portalanítás, felmosás, jelentés az ágyban, pizsamában fekvő őrvezető elvtársnak! Kb 21 óra felé járt az idő, Ő nagyon komoly arccal felkelt, és ellenőrizte a takarítást.
Nézegette, nézegette, hümmögött, majd az ujját végig húzta a kályhacső recéjén és csak ennyit mondott,
- Kezdjék újra!
- Az ember tisztára szilikózist kap ettől a portól.
Tehát nem volt mit tenni, újra el kellett kezdeni a takarítást, szigorúan a technológia előírása szerint. Természetesen közben elrendelték a takarodót, de ez sem akadályozta az őrvezetőnket abban, hogy alaposan kitakarítassa velünk a hálót. Tehát Mi ketten szépen dolgoztunk tovább. Kitakarítottunk, és megint jelentettük az őrvezető elvtársnak, aki ismét felkelt, és ellenőrizte a takarítást. Sajnos megint nem volt meg elégedve a takarítás minőségével, mert most meg a szegélykövön talált port, az egyik ágy lábánál.
- Kezdjék újra!

- Jelentsék, ha kész vannak, de jó lenne már végre, ha normálisan kitakarítanának!
Most annyival nehezebb lett a helyzetünk, hogy az ágyakat ki kellett ahhoz venni ( igen ki venni, mert húzni nem lehetett takarodó után, ha az öreg harcos rajta fekszik, de úgy hogy nehogy felébredjen) a faltól hogy oda férjünk a szegélykőhöz. El kezdtük tehát a takarítást újra. Már többeknek nem tetszett, az öregek közül, de hát az őrvezető az őrvezető. Kb. háromnegyed tizenkettőre végeztünk, oda mentünk az őrvezetőnkhöz, megérintettük, mert azért már Ő szundikált, (a napi nehézségek után), és jelentettük a parancs végre hajtva. Szépen felkelt és ellenőrizte a parancs végrehajtását. Majd elégedetten ezt mondta.
- Na, látják, ha így kezdik a takarítást elég lett volna csak egyszer takarítani.
Majd, mint aki jól végezte dolgát visszafeküdt az ágyába és mély álomba szenderült. Én azt hiszem akkor nagy kedvünk lett volna pofán vágni, de nem mertük, mert akkor, ha nem voltunk fenyítve kéthavonta járhattunk haza!
Úgyhogy Mi fáradtan, megaláztatva, (a helyi kis királytól) lementünk a fürdőbe és jó hideg vízbe, lefürödtünk, (mert akkor már nem volt meleg víz) és azt mondtuk, hogy többet nem rexezünk! És még azt is mondtuk, hogy vesszenek a kis királyok!!!!!!!
Nos, ezzel a kis királlyal volt még egy esetem később mikor rajparancsnok lettem, 1980 júniusában. Történt, hogy egy heti mérés esetén a szintezésben tűrésen kívüli eltérést tapasztaltam, és próbáltam orvosolni a hibát, de ahogy Debrecenbe tanultam a szintazést úgy nem tudtam a hibát elhárítani, ezért át mentem a 3 sz. Indítóállványhoz az Én volt őrvezetőmhöz, aki ekkora már szakaszvezetővé avanzsált előre, köszönhetően a simuló modorának. Te mondom, ne haragudj már, de elmondanád, hogy kell szintezni, mert amit tanultam úgy nem megy! 
- Először is nem tegeződünk őrvezető! válaszolta az Én volt őrvezetőm, aki már szakaszvezető volt!
- Másodszor Én megtanultam tanulja meg maga is!!
Majd ezzel hátat fordított és részéről le volt rendezve a dolog! Nem volt mit tenni, vissza kellet mennem és tovább szinteztem. Mikor már nem bírták tovább az UA kabinba a századpk. kiszólt, 4-es hogy állnak a heti méréssel. Jelentettem, hogy a szintezés nem jó! 
-Hozzá ne nyúljanak!!! Válaszolta Szabó Károly alhdgy.
- Jelentem már hozzányúltunk……!!
- Ajajajajaj volt a válasz!!

Mindjárt megyek, és kb. 2 perc múlva ott volt és életembe először meg figyelhettem, hogy kell szintezni. Na, ettől a naptól fogva soha nem kellet segítség a szintezéshez!!

10 Km futás

Történt, hogy tíz km-es futás volt kiírva a kiképzés gyanánt az állománynak, teljes menetfelszereléssel. Tóth Józsi a kisbusszal felvitt a hegyek közé bennünket és mikor a km. óra az indulástól tíz km-t mutatott, IRÁNY A LAKTANYA, CÉL A KAPU!!!
Nekilódultunk, ki hogyan!
Volt, aki húzta a pakkját pár km után, de a többség jól bírta. Én futásban elég kitartó voltam, Pázmándi Jani társammal az élre kerültünk, Ő hívatásos focista volt a bevonulás előtt, így mindketten jól bírtuk. Egymás mellett aludtunk két évig, később buszos kollegák lettünk, mostanában együtt is mentünk nyugdíjba!
Tehát minden erőnket beleadva egyszerre értünk a célba, (de jó lenne most az a szív meg az a tüdő), előttünk lebegett egész úton az 5 nap szabadság!
Mikor beértünk közölték, hogy kitűnően futottunk, remek az eredmény, de hárman megelőztek!!!
Döbbenet volt!
Alig tudtuk meggyőzni a PK-t, hogy nem volt előttünk senki!
Elővette a három befutót, mire bevallották, hogy Ők cserépiek és levágtak vagy három km-t, mert volt helyismeretük és leültek a bekötő úton és megvártak míg jövünk elsőként és előttünk könnyedén befutottak. Később felügyelettel lefutatták velük a távot, minket meg hazaengedtek.

Tanulság: a katona leleményes, ha kell akár a társai rovására is!

 Szénpakolás az állomáson

Akkoriban a szenet a Mezőkövesdi vasútállomásra hozták vagonban és onnan kellett Csepelekkel a laktanyába felhordani. Mindig jelentkeztem a 6 fős rakodóbrigádba, mert míg a kocsi megfordult addig is hazamehettem egy kicsit, kopaszkorban ez is nagyon jó volt!

A vasúttól, ha ráértem egy órányira laktam, de ha siettem öt percre, ugyan is közbe volt egy kocsma! 
Emlékszem nagyon hideg volt és már éjfél felé járt az idő, már nem mentem haza, mikor összeszedtünk kartonpapírokat leterítettük a jégre és lefeküdtünk, vártuk a kocsit!
A villanyoszlop beton szegélye volt a párnánk és ALUDTUNK!!!
Mínusz 10 fokban a betonon!
Mikor 90-ben buszra kerültem ott volt forduló a járatok végén, sokszor odanéztem arra az oszlopra és eszembe jutott ez az alvás!

Mint a költőnek a kő, amibe-gyerekkorába belerúgott!

Egy kis hideg szívmelengető

A telephelyen mindig volt eldugva pálinkám valahová. Alkalom adtán arra mentünk és nyeltünk belőle a haverokkal. Egyszer leküldtek bennünket, havat hányni a telephelyre, kemény hideg volt, vagy 12-14 fok lehetett mínuszba!
Gondoltam, hogy jól esne egy kis szívmelegítő!
Úgy intéztem, hogy a nyitott garázsban tárolt harci jármű végén ácsorogtunk vagy öten lehettünk. 
Mondogattuk, hogy de jól esne most egy féldeci tömény!
- Hallgasd csak- mondtam, és belefüleltem a levegőbe.
- Nem halljátok? – kérdeztem!
- Mit? - és értetlenül bámultak rám!
- Azt súgja a szél, hogy be kell nyúlni a ponyva alá!
Nem hittek nekem, benyúltam és kihúztam az üveget!!! Döbbent tekintetek meredtek rám néhány pillanatig, mire leesett! A legmohóbb kikapta az üveget a kezemből és jól meghúzta, már csak az ordítására emlékszem az arcára nem!

Ugyan is a pálinka is mínusz 13 fok körül lehetett és lenyelte, hogy mit érzett azt csak sejteni lehet, de az biztos, hogy az korty emlékezetes maradt számára!

Néhány emlékkép a parancsnokaimról!

Zopcsák őrnagy egy korrekt úriember volt, semmi problémánk nem volt egymással, habár tavaly kerestem telefonon, de nem értem szóval. Csak azt szerettem volna neki elmondani, hogy voltam fönt a laktanyában és, hogy milyenek az állapotok, de nem volt rá kíváncsi, mert nem hívott vissza!
Gibiszer szádosról már ejtettem néhány szót, de most jutott eszembe, hogy már írnok koromban nem engedett haza egy hónapig, mert nem ugrottam le rúddal a gyak. pályán a felső emelvényről! Hiába rejtettem a könyvemet a többiek közé, mindig félre tette, de egyszer megenyhült és kiengedett, de akkor rosszul eshetett!
Pálosi Gyula őrmesternek, azt hiszem mi voltunk az első szakasza, meg egyidősek voltunk.
Próbált fegyelmezni bennünket, de nem mindig sikerült. Amit kért azt viszont megtettük.
Sok apró eseményre emlékszem, egyet ízelítőnek!
Leszerelés előtti este szolidan, békésen, csendesen beszélgettünk néhány kóla mellett felidézve az emlékeket az irodájában reggelig!
De, ha mégis valaki azt meri állítani, hogy bor hatására talán még az asztalon is csárdásoztunk az hazudik! Mivel az az igazság, hogy közkívánatra magyar nóta slágereket adtunk elő, sört és pálinkát fogyasztottunk és végül egymás nyakába borulva lassúztunk, nem pedig csárdásoztunk!
Ne haragudj ezért Gyula, de jó volt látni a képeken és beszélni veled! Majd keressük egymást!
 
Végül egy örök zöld mondással fejezem be:
 
BI-BIM BA-BAM BELEVEREM A F…M, ÉN VAGYOK ITT A FEJSZE!!!
 
Ki kiabálta ezt az ÜTI ajtóba kiállva?
 
Megfejtéseket GÁSPÁR Istvánnak kérjük elküldeni! (KAMU)

 

Most elmesélek egy történetet, ami a katonák rafináltságáról szól. Ez a történet, ha jól emlékszem 1983, vagy talán 1984 késő tavaszán történt.
Ekkor még EGYSÜ szolgálatot adtam, és rendesen, mint máskor átvettem a helyettesemmel a szolgálatot. Az alárendelt szolgálatok jelentették a szolgálat átvételt, ez után eligazítottam őket, és Én is jelentettem a váltás megtörténtét. Ezek után elindultam szokásos körutamra, hogy ellenőrizzem, szolgálatok váltását. Kb. 9,30-kor érkeztem a TH-re az ügyeletes jelentett, és kis idő múlva, mikor éppen a Gjmű harcértéket néztem megcsörrent a telefon,- (volt egy nagyon rossz szokásom a sorkatonák szerint, mégpedig az, hogy felvettem előlük a telefont), felvettem és csak ennyit mondtam, „Tessék telephely”. A vonal másik végén egy hang megszólal, 
- Ittunk egy kicsit belőle, a többit visszatettük a helyére. 
- Hová, kérdezem Én
- Tudod ahová szoktuk!
- Ok! De vigyázni kell, mert Gömbi az ÜTI, nehogy lebukjunk, mondtam neki.
- Á.. nem bukunk!! válaszoltak a telefon tulsó végéről.
- Tudod, hogy ez a faszi megtalál mindent, okvetetlenkedtem.
- Ne félj, már nem bukunk le! Nem találná meg soha! nyugtatott engem a hang.
- Jó, rendben van! válaszoltam.
Ezek után letettem a telefont és magamhoz intettem a TH.Ü.-t aki félig meddig halotta a beszélgetést és a színe nem lett valami meggyőző. 
- Nos?? Szegeztem neki a kérdést.
- Hol van a pia???
- Én, Én, nem tudok semmit!! Nem tudom, miről beszél őrmester elvtárs! Hebegte a katona, közben váltogatta a színeit!
- Akkor maga szerint miért telefonáltak ide??
- Jelentem Én azt nem tudom! felelte a telephelyes.
- Na, ne!! Tudja mit válaszoltam neki, ha nem tudja, akkor most ki megyünk a HÁP-ra, és jelentem a Báder őrnagynak, nos?
- Inkább akkor menjünk a P-18-ra! Válaszolta a katona.
- Igen? Akkor ott van a szesz??
- Igen! válaszolta röviden.
Telefonáltam a helyettesemnek, hogy lemegyek a P-18- ra is ellenőrizni, majd a katonának szóltam, hogy mehetünk!
Szépen lassan elindultunk a P-18-ra, mikor leértünk, mit mondjak elég nagy meglepetést okoztam, mikor megláttak a katonák tudták, mindennek vége.
A telephelyes katonának szegeztem a kérdést.
- Szóval hol van?
- Jelentem a dieselbe.
- Mutassa!
Bementünk a egyik kabinba, és kihúzott egy fiókot. abban volt, ha jól emlékszem 8 sör. 
- Akkor Én szétnézek jó? mondta a katonának.
- Háát, ha muszáj?!!
És megvonta a vállát. Átnéztem a kabint találtam még 3 helyen 2-vagy 3 liter pálinkát, fél literes
üvegekben. Mikor már nem találtam semmit, akkor megfogtuk az üvegeket és elindultunk befelé a laktanya felé.
A katona egész úton-
- őrmesterelvtárs, ne tessék feldobni!! Szerettem volna haza menni a hétvégén!!
- Mit képzel?? Ennyi pia és meg akarja úszni!!??
- őrmesterelvtárs, ne tessék…….
És egész úton, duruzsolt a fülembe, őrmesterelvtárs, ne tessék…., mikor elérkeztünk a Fegyverzeti raktár elé, ki jött szemben,..................... a technikai helyettes Dósa őrnagy. 
Széles kaján mosoly az arcán mikor észrevette a kezünkben a rengeteg piás üveget.
- Honnan van, ez a rengeteg szesz! szegezte nekem a kérdést.
Ránéztem a katonára, és úgy láttam menten elájul, és most Én kezdtem el dadogni,
- Jelentem ez a katona találta a P-18 kerítése mellett, a hadiútnál -most ahogy leengedtem szappanért, -és egyből jelentette nekem.
A telephelyesem, hirtelen színt váltott, és láttam nem kell felmosni!
- Nagyon derék katona, sok ilyen kellene, válaszolta az őrnagy elvtárs.Dícséretbe kell az ilyen katonát részesíteni.
- Tessék, intézkedni, hogy azonnal figyeljék a kerítésszakaszt és fogják, meg azt aki megy az italokért. Addig figyeljék amíg nem lesz meg az  aki oda tette.
- Az italokat vigyék be a parancsnoki irodába, adják oda a Pk-nak, jó lesz reprezentációs célokra.
- Értettem válaszoltam, és elindultunk a parancsnoki épület felé, és bevittük az összes italt a pk. irodába.
Leadtuk a „talált italokat” a Pk-nak és Ő is parancsba adta, hogy figyeltetni kell a kerítést, csak Mi tudtuk ketten, hogy nem igazán kell figyelni!
De hogy ne ússzák meg olyan olcsón a szeszelős katonák a dolgot, elrendeltem, hogy amíg nem szólok addig a kerítést figyelni a hadiút közelében levő lövészteknőből!! 
- Ki volt, aki telefonált? szegeztem a kérdést a TH.Ü-nek
- Jelentem X.Y. honvéd.(Sajnos Én már nem emlékszem a katona nevére. szerk)
- Rendben van akkor, mondja meg X.Y. honvédnak, hogy az a parancson, hogy szedje össze a szeszbarátokat, akik ittak, és amíg nem szólok, addig a kerítést figyelni a közelben levő lövészteknőből! A parancsom végrehajtását fogom ellenőrizni, értette?!
- Jelentem igen! És köszönöm, válaszolta a TH.Ü.
Elmondtam a helyettesemnek, hogy találtunk szeszt a kerítésnél és figyeltetni kell, a kerítést, majd ha megy őrséget ellenőrizni, nézzen rájuk, hogy figyeljenek rendesen!
Én délután kb.15,00-órakor ellenőriztem az őrséget és láttam amint a szeszelős katonáim ott vigyororgnak a lövészteknőben, hárman.
Legközelebb, úgy hajnal  egy óra körűl járt az idő, mikor az őrséget éjszaka ellenőriztem, és a hármas őrhely a P-18-nál volt, tehát oda is be kellet menni. Az igazság az, hogy Én el is feledkeztem a "szesz őrökről".
Ahogy megyünk az őrsávba, odaérve a P-18-hoz -bementem szétnézni meg van-e mindenki,- a hadiút irányából megszólal egy hang.
- Elnézést őrmester elvtárs, de a szeszért nem jött senki!
- Meddig kell még figyelni??
- Még kinn vannak?? kérdeztem, és akkor ugrott be minek vannak itt.
- Jól van ha eddig nem jöttek már biztos nem jönnek, jöjjenek feküdjenek le! válaszoltam.
- Máskor meg,  ne telefonon beszéljenek meg ilyet.
- Értettük! válaszolta a hang.
A történtek után is voltunk többször együtt szolgálatban, de soha a legkisebb gond nem volt a telephelyes szolgálattal.
Mikor ejött a leszerelés előtti nap, a leszerelők búcsúzkodtak, oda jött hozzám az Én TH.Ü.-m akit majdnem dicséretbe részesítettek a piálásért ( hozzá kell tennem, Ő nem ivott akkor mert szolgálatban volt, de szerintem csak azért) és csak annyit mondott.
- Olyan jó hogy akkor nem ment át a másik kabinba!
- Miért? kérdeztem, de már sejtettem a választ

- Ott volt még két láda sör beraktározva, azt hittem azt is észre veszi. 
- De azért köszönöm!! 


És szépen leszereltek. Nem volt velük semmi gond, mint más leszerelőkkel volt néha! 
Ennyi tehát a történet ami a tpvábbiakban arra figyelmeztetett, hogy máskor sokkal jobban szét kell nézni ilyen esetekben!

Írta:GÖMBIPAPA

Versenyen..

Mint már említettem rengeteg apró történet merült fel a múlt feneketlen kútjából, néhányat megosztanék veletek!

Történt, hogy valamilyen versenyen voltunk tízen Miskolcon és vonattal jöttünk haza. A busz csak 3 óra múlva indult, mi csináljunk addig? Mivel közel lakom az állomáshoz meghívtam a társaságot egy szerény családlátogatásra. Szüleim örömétől csak a meglepetésük volt nagyobb mikor tizedmagammal hazaállítottam! Valamilyen válogatott meccs volt a tv-ben azt néztük a géppisztolyokat szépen gúlába raktuk. Anyám beáldozta a télire elrakott összes lecsót és olyan kaját rittyentett a kiéhezett társaságnak, hogy a kezét csókolgatták érte! Apám, aki 70 éves koráig volt járásbíró, de utána sajnos ágynak dőlt, felhozta a pincéből az évek óta féltve őrzött borát, minek hatására, az egész utca szemeláttára, összekapaszkodva szépen énekelve (ordítottunk, mint a sakál) közelítettük meg a buszt a vezető legnagyobb örömére!
A folytatásra nem emlékszem!

Vételezés...

Történt, hogy vételezni kellett menni Miskolcra két embernek a Csepel platóján. Én meg Pálinkás József, - aki egy miskolci, minden lében kanál, jó humorú, henteslegény volt a bevonulás előtt,- vállaltuk a melót! Róla tudni kell, hogy olyat megcsinált, hogy egy disznó nyelvet a szájába vett (25 cm) és kiállt a főutcán lévő hentesüzlet ajtajába a járókelők ámulatára! 
Felpakoltuk a tiszti kantinból az üres szeszes korsókat, amiket a szesziparnál kicseréltünk. Amíg Bene főtörzs a papírmunkát intézte bennünket egy öreg melós behívott egy „kupicára”!
Én még olyat nem láttam!!!
Hatalmas hordók egymás mellett feliratozva, ami szem szájnak ingere, KÖRTE, BARACK, UNIKUM, KONYAK STB… amit csak ellehet képzelni!!!
- Na, melyikből kérnek a tiszturak? - kérdezte.
Majd fogott egy kettő decis poharat és ránk nézett!
- A barackból! - válaszoltuk csillogó szemmel!
Megtöltötte a poharat, amit egy húzásra megittunk, na, még egyet mondta és még egyszer körbeadta a poharat!
Még ha megszomjaznánk az úton adott egy üveggel is, amit a Csepel hátsó felcsavart ponyvájába rejtettünk!
Végig ordítottuk az utat, tele ettük magunkat kolbásszal mikorra visszaértünk!
Később mesélték, hogy úgy kellett minket leszedni a kocsiról!

Folyt. Köv.  
Gáspár István
Rengeteg olyan kis történet, apró esemény jut az ember eszébe, mikor olvassa ezeket a katonai időszakról szóló írásokat és szomorú szívvel, de Isten akaratában belenyugodva nézegeti a régen és mostanság készült fényképeket, amelyek akkor jönnek elő igazán, ha gondolatban vissza tud menni abba a korba amikor ezek megtörténtek.
Lecsukja a szemét és újra hallja a vezényszavakat, az ajtócsapkodást, az ügyeletes ordítását, maga előtt látja a körletet ahol évekig élt, fülében zeneként dobol a vigyázz menet hangja, látja és hallja a katonatársai arcát és beszélgetését, feltudja idézni felettesei jellegzetes mondásait, mozdulatait!
Mások számára ezek talán nem annyira fontosak, de akivel megestek annak örök emlékek maradnak és ha nem vigyáz rájuk könnyen a feledésbe merülhetnek, ha csak nem örökíti meg őket úgy, hogy leírja és megosztja másokkal. „Filléres emlékeim, még is oly drágák nekem…”

Az elmúlás, a felejtés kegyetlen dolog!

Sokszor elmeséltem már egy régen olvasott írást, most gondolat ébresztőként megosztom veletek is!
Született az 18oo-as évek közepén egy kis faluban egy fiúgyermek, akit Kovács Jánosnak kereszteltek. Felcseperedett majd legénysorba lépet, megházasodott, de közbeszólt a sors, be kellett vonulnia katonának. Végig harcolt három háborút, majd megsebesült, később hazakerült.
Otthon felesége és szülei sírja várta, a remény a hazatérés reménye, ami addig éltette és keresztülvitte számtalan csatán és háborún, mind értelmetlenné vált!
A tűz ami tartotta benne a lelket, örökre kihunyt!
Gyereke, rokona nem maradt, magányosan, nagy szegénységben, de becsületben élte le az életét, soha nem kért senkitől semmit! Temetésére összekuporgatott pénzéért a pap eltemette. Örököse nem volt, rozoga háza pár év múlva összedőlt, benőtte a gaz!
Múltak az évek, nevét egyre ritkábban emlegették! Egyszer, sok-sok év múlva egy kocsmai asztalnál hozta fel valaki, hogy ki emlékszik arra mikor egy legény négy másikat dobott ki a kocsmából? Valami Kovács Janinak hívták! Ekkor említették meg a nevét utoljára!
Sírját senki nem gondozta, besüppedt, benőtte a fű, a keresztje kidőlt.
A kertész a keresztet takarításkor rádobta a tűzre, de a táblán betűk a melegtől felizzottak és utoljára még kivehető volt, hogy Kovács János élt 66 évet! A K betű izzott legtovább, majd az is az enyészeté lett!

A tűz elhamvadásával Kovács János örökre eltűnt a föld színéről! Többé soha senki nem emlegette a nevét! Egész élete, 66 év szenvedése, küzdelme és emléke, mint ha nem is élt volna, örökre a feledés homályába merült!
Ennyi a történet!

Ne hagyjuk, hogy ez velünk is megtörténhessen! Írjuk le, hogy megmaradjanak az utókornak ezek a számunkra oly fontos és szép történetek, hiszen már sokan vannak akik már nem tudják ezt megtenni, mert örökre itt hagytak bennünket!

Akik olvassák ezeket a sorokat, ÍRJANAK! A mai világban ez már könnyen megy, csak akarni kell! Kíváncsiak vagyunk a Te történeteidre is!

AKARJUNK ÍRNI !

Gáspár István

 

 

Gáspár István

   " Tegnap".....                                     ...........és   Ma !
Minden erőmmel azon voltam, és ezért amit lehetett elkövettem, hogy ne kerüljek Kecskemétre kopaszokat kiképezni, de ez végül nem sikerült!
Köszönhetem ezt századparancsnokom kitartásának, mert neki tartozok örök hálával azért, hogy szolgálati időm legszebb és legfelejthetetlenebb két hónapját tölthettem ott, ahová másképp soha nem jutottam volna el és rengeteg élménnyel lettem volna szegényebb!
Gibiszer százados csak annyit mondott:
- F…t, f…t menni fog és kész!
Úgy is lett, de addig történt egy s más! Focizás közben megrúgták a térdem, gyengélkedő, beutaló az SZTK-ba ahol a sógornőm volt az asszisztens, olyan regényt írt a kiskönyvembe, hogy majdnem elsírtam magam!Két hét EÜ szabadság, szolgálatmentesség, kíméletes életmód, borogatás stb.
Mikor megmutattam Gibiszer századosnak, aki röviden közölte:
- Akkor is menni fog!
Egy jól bejáratott, kényelmes írnoki beosztást, korlátlan hazajárást kellett feladnom azért, hogy béna kopaszokkal idegesítsem magam, ezt nem hagyhatom, gondoltam!
Egy hét elteltével óvatosan emlékeztettem a két hét EÜ szabadságomra, amit szeretnék otthon letölteni, mire Ő nevetve válaszolta:
- F…t, f…t katona, már egy hete azt tölti és úgy is menni fog, megértette!
- Értettem!- válaszoltam és már kezdtem belenyugodni!
Végig jól kijöttünk egymással, semmi konfliktus nem volt köztünk idáig, de ebből nem engedett! Véleményem szerint igazi, jó katona volt, amit ígért meg is tartotta! Habár ellenségei azt terjesztették róla, hogy tűzharcba keveredett egy Mezőkövesdi vendéglátóegység csillárjával, de ez lehet, hogy csak kitaláció volt! A lényeg, hogy átvezényeltek Mezőkövesdre egy hét felkészítésre ahol dobbantásért becsuktak három napra. Egy 30 napra „elítélttel” voltunk egy zárkába, élmény volt az is! Úgy be volt rendezve a fogda, hogy hihetetlen! Rádió, könyvek, levélpapír, kaja, szesz, bárhová nyúltam a bőrágyba, mindenhol volt valami bedugva! Gyorsan elszaladt a három nap a többiek meg szorgalmasan gyakorolták az alaki szabályokat! Mikor évekig jártam a szentistváni buszjáraton, mindig odanéztem az ablakra, ahol „raboskodtam”! Így utólag is bizsergető érzés volt!
Lekerültünk Kecskemétre a kopaszok előtt két nappal, mert nekünk kellett a hálókat berendezni! A leszálló pályától száz méterre volt a körlet és repüléskor remegett az egész épület, de pár nap alatt megszoktuk! Különben maga a repülés látványa egy felejthetetlen élmény, gyönyörű, főleg éjszaka mikor a gépek kötelékben le és felszállnak. Nappal tetőn napozva néztem Őket, mert
időm az volt bőven, míg a többiek a kopaszokkal foglalkoztak!
Történt ugyan is, hogy a bázis parancsnok megkérdezte, hogy ki volt írnok az alakulatánál? 
Szemmel nem lehetett követni a kezemet olyan gyorsan jelentkeztem! Vesztemre volt egy másik jelentkező is, akit rögtön megutáltam! Egy tanult, iskolát végzett katona volt, gondoltam, esélyem sincs, de nem így történt! Ugyan is két írnok kellett, egy bázis és egy technikai!
Azonnal láttam, hogy melyik a jobb, megveregettem a vállát és azt mondtam:
- Legyél Te a bázis írnok, jó lesz nekem a kisebb is!
Láttam rajta, hogy megkönnyebbült, még nem tudta, hogy kb. 360 ember nyűgét vette a nyakába! Nekem pedig az volt a dolgom, hogy 50 menetlevelet másnapra a vezetési gyakorlatra megírjak, vagy is a rendszámot ráírjam! Külön iroda, íróasztal és a főnököm egy nagyon laza főhadnagy volt, akivel nagyon jól kilehetett jönni! Két nap után meguntam a sok munkát és mivel betekintésem volt a bevonulók kartonjaiba, kiválasztottam az öt Mezőkövesdi kopaszt, felírtam a nevüket és felmentem a háló körletükbe.  A körlet kb. olyan volt, mint a cserépi, ez volt akkor a szabvány!
Gondoltam megkeresem Őket, beléptem a hálóba!
A túlbuzgó szoba pk rögtön – FÖL VÍGYÁZZT – vezényelt, elvégre azt hitte, hogy elöljáró vagyok a beosztásomnál fogva! Meghagytam ebbe a hitében és ezt elterjesztette! Furcsa érzés volt megszokni azt, hogy 70 ember vigyázzba vágja magát, ha belépek hozzájuk! Átadtam neki a neveket, a folyosón sorakozó paranccsal!
Ott állt az öt Mezőkövesdi előttem, méregettük egymást!
Igyekeztem szigorú arcot vágni és rájuk ordítottam:
- Most azért vannak itt, mert az egyikük a múlt héten lelökött a villamosról! Ki volt az, jelentkezzen!
A hatás leírhatatlan volt! 
Szúrós szemmel eléjük álltam - mint a filmekben- és kérdeztem:
- Maga volt az? Maga volt az?
A harmadiknál elnevettem magam!
Innentől kezdve aranyéletük lett, tv, foci, míg a többiek fókáztak! Mit meg nem tesz egy matyó gyerek a földijeiért! Mellesleg megemlítem, hogy innentől kezdve Ők írták a menetleveleket! Vállalt feladatom volt a kajajegyek kiosztása, kezelése! Eljött a Kánaán! Olyan étkezde volt, hogy nem láttam az ételsor végét, legalább ötven féle kaja, ami szem szájnak ingere minden volt, de itt csak a kiképzők étkezhettek a kopaszok nem, kivétel a Mezőkövesdiek! Plusz kajajegy mindig volt bőven ezt odaadtam a szakácsoknak, amiért külön, extra kedvezményekben részesítettek! 15-20
ebédjegy nekik is jól jött, Ők is a konyháról éltek, alig várták, hogy menjek!
Életem legjobb, legszebb szakasza volt és ez ellen tiltakoztam kézzel, lábbal!
A kiképzők kéthetente mehettek haza felváltva, míg én minden héten itthon voltam péntek reggeltől hétfő estig, és mint megtudtam a cserépben maradt öregek nyomták zsinórban a szolgálatot, haza meg a sűrű szolgálat miatt nem lehetett menni!
Hosszúra sikerült írásom végén szeretnék köszönetet mondani Gibiszer János századparancsnokomnak, hogy ezt a felejthetetlen két hónapot biztosította számomra!
Még egyszer KÖSZÖNÖM!

Gáspár István
Hol is van a légkürt a ZIl-en?
Valami ünnepségre készült az alegység a székeket, asztalokat a szinte új ellátós ZIL-el vittük a helyszínre. Lepakolás után vissza kellett állni a telephelyre, amikor Pelyhe Miki barátom hirtelen beugrott a fülkébe és gúnyos mosollyal adta tudtunkra, hogy majd Ő viszi helyre az autót! Tudni kell, hogy Miklós civilben autószerelő volt, de csak a személykocsikhoz értett! 
A beülése pillanatában megszólalt a ZIL légkürtje, de olyan hangosan, mint egy hajókürt!!!
A felsorakozott állomány és az egész tisztikar megkövülten nézte és persze hallgatta, hogy miért bömbölteti a harcos a kürtöt! A másodpercek kínosan múltak és csak múltak és csak múltak, de a kürt csak nem akart elhallgatni! Égés volt a javából!
Értetlenül álltam én is az autó mellett, mikor végre odaléptem és kinyitottam az ajtót a látvány még most is előttem van!
Én embert ilyen színben még nem láttam!!!
A kapcsolókat rángató, pánikba esett, bíborszínű, szinte síró harcos nézett rám könyörögve!!! Rögtön láttam, hogy nem tudja, hol van a ZIL légkürt kapcsoló gombja!
Két kézzel megfogtam a surranóját és megemeltem a kürt nyomban elhallgatott, ugyan is mikor beült a surranójával lenyomta a padlón lévő érzékeny kapcsolót, amit nem érzett a talpa alatt és hiába rángatott minden elektromos kapcsolót, ugyan is a légkürt mechanikus volt!
Mondanom sem kell, hogy többet a ZIL közelébe sem mert menni, és amikor felhoztuk neki minden alkalommal elvörösödött, de abban biztos vagyok, hogy ezt az esetet, amíg élt nem felejtette el!
Sajnos Miklós már nincs közöttünk!


Életem leghosszabb 70 km-re!

Mint már említettem más írásomban, másfél millió km-t vezettem 35 év alatt mindenféle nehéz körülmények között, de ilyen szörnyű 70 km-s szakaszra nem emlékszem!
A történet azzal kezdődött, hogy az új ellátós és a beszerzést bonyolító ZIL-re nem volt vezető, rögtön jelentkeztem, hogy majd én, hiszen húszéves gyakorlatom van tizenkilenc év híján és egy a ZIL-ben születtem!
Megkaptam az állást! Büszke voltam piszkosul és már előttem lebegett számtalan élmény, kaland és lehetőség, mert ez a beosztás rengeteg előnnyel járt! Kijárás a laktanyából, kajához, italhoz
könnyű hozzáférés! Nem sorolom tovább, aki volt katona tudja úgy is!
Ekkor még nem sejtettem, hogy milyen rövid, de annál emlékezetesebb lesz ez pályafutás!
Egy ködös októberi reggelen elindultunk Szabó főtörzsőrmesterrel beszerzésre, minden simán ment. A motor halkan duruzsolt, mi meg beszélgettünk a jó meleg fülkében.
Délre lejártunk mindent, de még be kellett menni a Petőfi laktanyába valamiért.
- Álljon félre és várjon! – mondta a főtörzs, majd elment.
Gondoltam, ez a parádés kocsisok sorsa, ezt vállaltam!
Lenéző, gúnyos mosollyal nézegettem a rozoga, lepusztult, csörgő csattogó, fekete füstöt okádó CSEPELEKKEL „harcoló” katonákat, mikor megjött a kocsi pk-m!
Az a parancs, hogy le kell adni a ZIL-t és már keresik a másik kocsit, amit helyette kapunk! A hatás pusztító erejű volt! Reménykedtem, hogy egy öregebb ZIL-t kapunk, mert mégis csak luxus egy új kocsi ilyen kis alosztálynak!
Hát nem vált valóra, amiben reménykedtem!
Én azt hiszem, hogy nem az ország, ha nem talán az egész Varsói Szerződés legrosszabb CSEPELÉT jelölték ki számunkra!
Szinte sírva pakoltam át a cuccot az „új” kocsira, mosolygó tekintetek kereszttüzében!
Soha életemben nem vezettem CSEPELT, azt sem tudtam mi a „reccs, váltó”!!! Én a szinkron váltóhoz voltam szokva! Ez a kocsi meg csak a negyediket ismerte szerintem, mert csak azt vette be!!!
Elindultunk, és ami ezután következett maga volt a rémálom!
Negyedikkel repesztettem végig, sebesség váltás nélkül a tiszti telepig, mert ott kiszállt a pk, mert közben ránk esteledett!
Valahogy feljutottam a laktanyába, beálltam a telephelyre, hogy majd másnap átadom a technikát! Tükörbe nézve egy ördög nézett vissza rám, mert ennek a típusnak az volt a szokása, hogy a kipufogó füstöt benyomja a fülkébe! Mire hidegvízzel lesikáltam a hosszú út „porát” és meggyötörten, megalázva ágyba kerültem azt hittem, hogy vesszőfutásom véget ért!
De mekkorát tévedtem!
Reggel süvöltött az ügyeletes hangja!
- Gáspár honvédfutás azonnal a telephelyre! A busz nem indult és mivel még a nevemen van az „új” szerzemény, irány le vele a tisztekért! – szólt a parancs!
A sírás kerülgetett!

Lementem!
Mindenki felszállt a platóra, Zopcsák őrnagy elvtárs pedig a fülkébe ült, ami „megnyugtatóan” hatott az amúgy is megtépázott idegrendszeremnek!
Elindultam negyedikkel a laktanya felé, de tudtam, hogy a lendület csak az emelkedőig tart, ott vissza kellene válltani!
Odaértünk!
Már majd nem megállt a gép, mikor egy hatalmas reccsenés kíséretében váltottam vissza ahová sikerült, EGGYESBE!!! 
A döbbenettől már csak a rántás volt nagyobb, dőlt a platón mindenki egymásra!
Én meg közömbös arccal végignyomtam az emelkedő tetejéig EGGYESSEL!!! 
Bőgő motorral, csigalassúsággal cammogva értünk fel, mert válltani azt nem mertem! Onnan NEGYEDIK és már fent is voltunk!
Az őrnagy elvtárs csak kiszálláskor tudott megszólalni és halkan megjegyezte!
- Maga többet ne jöjjön értünk! – mondta!
Ezt a kérését örömmel teljesítettem!
Így ért véget életem legrövidebb és egyben leghosszabbnak tűnő kálváriája!

Gáspár István
 
A történetem, nem lesz éppen humoros, legalább is nekünk, nem volt az, amikor átéltük, és visszagondolva sem lett igazán az. Ez a történet legyen intő példa az emberi hülyeség ellen. Mert amit Mi elkövettünk az az évszázad hülyesége volt!
Talán úgy kezdeném az egész történetemet, hogy 1979-be vonultam be egy 2Kg-os kenyér árának megfelelő napra. A régi harcosok tudják, hogy ez mennyi a fiatalabbaknak elárulom, 720 nap. Azért hívták, 2Kg-os kenyér árának, mert akkor 2Kg kenyér 7Ft 20 fillérbe került.
Kezdjük tehát: 
1979.okt.25.-én bevonultam 720 napra, Cserépfaluba, ahol 1 éjszakát töltöttem, és Ónodi törm. az osztály anyja, (szolgálatvezetője) beöltöztetett bennünket este kb 23,00 órára. Mindenki megkapta a ruháit, és az elemózsiát +1 napra, ami az „M” csomag volt, ha valakinek volt vele dolga, akkor tudja milyen rossz volt az a csomag. Ha jól emlékszem a tartalma 1db olajos hal,1 db különleges vagdalt hús, 1 csomag kétszersült,1 db kávé, és 1 db kakaókrém, gyufa volt. Ugyanis a második napon útba indultunk Debrecenbe alapkiképzésre. Az alapkiképzés alatt is történtek jó dolgok, de azt majd máskor elmesélem. Tehát elmentünk Debrecenbe, és ott megkezdődtek a kiképzések, ami nem esett éppen jól zsenge ifjú testemnek. Az üteg Pk. Miglécz őrnagy lett, akit csak úgy hívott mindenki, hogy „a mozgó Ált/20”(az ált/20 a katonai szolgálati szabályzat volt). Tudni kell, hogy akkor még katonai esküig ki sem lehetett szagolni a laktanyából, hacsak nem munkára vezényléssel! De ez másik történet lesz!
Tehát az első eltávozást, Én karácsonyra kértem nős lévén, amit meg is kaptam, majd eltávozás előtti eligazításon elhangzott az akkorra szlogenné vált mondat „Elvtársak, ne igyanak alkoholt, tejből is, csak keveset igyanak!” Na, már most ezzel a mottóval lettünk utunkra bocsájtva, és meg is fogadtuk a parancsnokunk tanácsának a második részét, vagyis tejből nem, hogy keveset, hanem egyáltalán nem is ittunk! Borsod felé akkor 3-an Bányai, Orosz Imre, és ÉN igyekeztünk a nagy Hajdúságból, és megbeszéltük, mivel lakóhelyünk nem volt távol egymástól, hogy (ilyenkor minden perc számít otthon,) Nyékládházáról indulunk autóbusszal. 
Az autóbusz 27.-én 20,10 perckor indult Debrecenbe, és 22,20perckor ér be, tehát a Ludasba még pont van egy sörre való időnk! Az eltávozásunk 27.-én 24,00 ig. szólt. 
Annak rendje módja szerint mindenki a kis családjával eltöltötte a karácsonyt, majd 27.- én hosszasan elbúcsúztam szeretteimtől és a megbeszélt 19,30 percre a Hét tó nevezetű becsület süllyesztőbe találkoztunk,(nagyon jó kis hely volt az akkoriban Nyékládházán) ami 10 percre volt a buszmegállótól. A nagy örömre, hogy ismét találkoztunk, legurítottunk egy pofa sört, és nehogy lekéssük a buszt elindultunk a megállóba. 19,50 re kiértünk a buszmegállóba ahol már többen várakoztak, az elég kemény hidegben. 
Akik régen szolgáltak bizonyára tudják, hogy akkoriban mi volt az öltözet. Tányérsapka, mikádó, nadrág, természetesen molinó nélkül, gumitalpú félcipő, vékony selyem zoknival, kesztyű, ez volt a téli öltözet, mindegy milyen hideg volt. - Az AEGÜ ugyanis ellenőrizte az eltávra menő állományt, és aki felmerte venni a vastag zoknit visszazavarta, átöltözni. - Toporogva nézegettük az órát, már 20,05 volt, megszólal Orosz Imre (akkor országos cimborám, később valamiért hanyagolt, Én gondolom miért, de hát ezt neki jobban kell tudni!)
- Mindjárt jön a busz, mondta.
- Ja és akkor legalább jó melegbe leszünk felelte Bányai István a másik cimborám.
- Jó lenne, már majd lefagy a fülem, mondtam
De a busz csak nem jött, már mindenki fázott gondolom, mert egyre parázsabb lett a hangulat a buszra várók körében. Mindenki szidalmazta a Volán társaságot, hogy miért nem tud pontosan jönni a busz!
Egyszer kb. 20 perc múlva jött egy busz, mindenki kereste a neki legjobb felszálló helyet, de kár volt a busz, úgy ahogy jött ugyanazzal a lendülettel tovább is ment megállás nélkül, azért az ablakában lógó táblán elég jól olvasható volt a Miskolc-Debrecen felirat. Az idő 20,30perc körül járt, és jött a nagy kérdés most mivel menjünk be 24,00-ra a laktanyába. Vonat már ilyenkor nem megy csak Miskolcig, onnan majd csak reggel indul Debrecen felé. Ez volt az óriási nagy kérdés, mert akkoriban nagyon belénk sulykolták, hogy a katona, mindent kövessen el, hogy időre bevonuljon a laktanyába. Nem lehet előtte semmi akadály! Nos, ezt jól megtanulva Bányai egyből javasolta menjünk stoppal. Na, ezt egyből elvetettük, mert nem biztos, hogy beérünk. Én javasoltam, hogy menjünk, el a postára telefonáljunk, hogy a busz nem állt meg és nem tudunk csak holnap reggel elindulni. Én mondtam nekik, igaz kicsi a lakás ahol lakunk, de eléjszakázunk nálam otthon, jó meleg van meg bedobunk pár pohár bort. Amíg tanakodtunk a civilek szépen eloldalogtak, gondolom mindenki hazament. Valamilyen ok folytán közben előkerült az emődi rettenetes, házi szilva, meghúztuk az üveget és tovább tanakodtunk. Mi tévők legyünk!!! Nagy dilemma előtt álltunk, hiszen nem akartunk késni, az első eltávról. A nagy tanakodás közben Bányai cimboránk visszatért javaslatához.
- Gyerekek! Menjünk stoppal!
- Biztos, hogy beérünk, a katonákat mindenki felveszi.

Én tovább ellenkeztem 
- Ne menjünk!  
- Menjünk hozzánk! 
Természetesen nem minden hátsó szándék nélkül tettem mindezt, jó lett volna még a családdal lenni egy kicsit.
Valamilyen ok folytán a túlerő győzött és nekem szegezték a kérdést, 
- Haza mész? Vagy jössz velünk?! 
Ilyenkor mit tud tenni egy harcos, megy a katona társaival, nem hagyja cserbe őket, de ezt a döntésemet később igen megbántam.
Tehát elindultunk a fogcsikorgató hidegben, stoppal. Kisétáltunk a 35-ös útra Nyékládházán a felüljáróhoz, és elkezdtünk stoppolni. Az első autó megállt és kiszól a vezető
- hová, hová fiúk? 
- Debrecenbe mennénk válaszoltuk. 
- Ha addig nem is de Tiszaújvárosig ( akkor Leninváros) elviszlek titeket,
- na ki jön kérdezte a vezető. 
Döntöttünk megyünk!! Beültünk és megkezdődött a nagy kalandunk a hajdúságban! Kb. 20 perc és ott álltunk Tiszaújvárosban és tovább stoppoltunk, közben erősen fogyott a hazai, már csak pár csepp volt az üveg alján, de azért jó gyorsan azt is magunkba „erőltettük”. Nem kellett sokáig várni kb 5percet, és már csikorgott is a féke az autónak amit leintettünk. 
- Hová, hová, katonák kérdezte a vezető.
- Debrecenbe válaszoltuk, és ha igaz még be is érünk.
- Csak Görbeházáig megyek! Ha jó lesz srácok, elviszlek titeket. 
Rövid tanakodás után, megszületett a döntés. Ha megyünk azzal is előbbre vagyunk! Beültünk és irány a Nagy Alföld végelláthatatlan téli rónája. 
Ha így haladunk biztos, hogy időben beérünk, talán még hamarabb is. Nem sokkal később megérkeztünk Görbeházára, és egy kocsma közelébe tett ki szállítónk bennünket.
- Néha itt be tudtok menni melegedni, mondta, majd elhajtott.
Körülbelül 21,20 lehetett az idő, és vártuk az autót, amit lehetne stoppolni. Valami ok folytán mintha valaki elvágta volna az autók vonalát, megszűntek az autók, nem jött egy sem. A hideg egyre csak fokozódott rettenetes hideg volt, felhajtott gallérral is nagyon fáztunk! Megbeszéltük, hogy a pálinka az melegít. A pálinka bevitel végrehajtására, hogy ne fagyjunk meg, 2-en Orosz Imi és Én betértünk az ott nyitva lévő becsületsüllyesztőbe, mikor megláttak az ott iszogató helyi lakosok egyből nekünk szegezték a kérdést! 

- Katonák mit isztok!?? 
- Hááát barackot, de majd Mi veszünk, válaszoltuk bátortalanul. 
Arról szó sem lehet, válaszolták a helyiek, és már koccant is a pohár előttünk! Nem tudtunk szóhoz sem jutni, megköszöntük és közben beszédbe elegyedtünk, honnan, és hová tartunk ilyen késői hideg éjszakán. Elmondtuk történetünket, és akkor megszólal az egyik atyafi, 
- Gyerekek Ti innen ma nem mentek sehová, nem járnak ilyenkor már erre az autók
Nem igazán hittük, de azért megköszönve az italt kimentünk váltani, vagyis most Bányai ment be, „melegedni”, Őt is megvendégelték a jó atyafiak. Mi meg stoppoltunk erősen, de sajnos nem jött semmi. Aztán mivel kutya hideg volt, Mi is bementünk és már az ajtóból lestük jön-e autó vagy nem. Most már nem felest kértünk, hanem decit, persze barackból! Addig maradunk mondtuk, amíg a kocsma nyitva van, legalább itt tudunk melegedni is. Nem a barack volt itt a lényeg, hanem a melegedés. 
Nem sokkal később bezárt a kocsma, megszűnt a jó meleg világ! Most mit tegyünk kb. 23,00 felé járt az idő és még mindig reménykedtünk, ha most jönne egy autó biztos, hogy beérnénk. De az autó nem jött! 
Nem álldogáltunk ott tovább, hanem elindultunk gyalog, most már mindegy alapon, ha jön, autó nem sokára akkor beérünk, ha nem akkor meg majd beérünk valamikor mondtuk! És neki indultunk a nagy hideg sötét Alföldnek! Rettenetesen hideg volt, a cipőnk alatt csikorgott a fagyos hó, az enyhén fújó szél csak fokozta hideg érzetünket, és már fehér volt a sapkánk, mikádónk, és a ruházatból kint lévő szőrzetünk. De azért csak mentünk, és rendíthetetlenül mentünk. Kb. 17 Km gyalogoltunk (térképen lemérhető) a Keleti csatorna előtt 2Km-re van egy kis tanya addig gyalogoltunk, amikor megszólaltam,
- Én már tovább nem megyek! Elég volt majd meg fagyok!
- Ha akartok, menjetek, Én bemegyek és bezörgök, engedjék meg hagy melegedjek egy kicsit meg.
- Menjél! válaszolta Bányai. Gyere, Imi menjünk tovább!!
- Nem megyek! felelte Imre. Én is bemegyek Én is nagyon fázom!
- Nem érdekeltek Én megyek és ezzel elindult, tovább a nagy sötét semmibe.

Bementünk tehát a tanyára, kb. 25m-re van az úttól, és bezörögtem, gondolom nem nagyon örültek nekünk az ott lakók. Kis idő múlva nyikorogva nyílt az ajtó, egy fej jelent meg, és megkérdezte
- Mit akarnak!
- Elnézést kérünk a zavarásért, de nagyon kérjük, engedje meg, hogy egy kicsit meg melegedjünk! Görbeházától jövünk gyalog és nagyon fázunk!
- Meg engedném, de most nem lehet, mert nagyon sokan vagyunk, itt vannak a rokonok mondta a fej.
- Menjetek, fiúk hagyjatok minket békén.
- Csak egy 10 percet hagy melegedjünk kérleltük a gazdát.
- Nem! válaszolta kategórikusan.
- Menjetek!
Tehát nem volt mit tenni, elindultunk, közben Én észrevettem, hogy a ház mellet van egy fészer. Odaérve benyitottam és láttam, hogy szalma van benn.
- Gyere, Imi feküdjünk le,már alig bírok menni, mondtam és már le is feküdtem.
Nagyon jól esett a 17 Km gyaloglás után egy kicsit megpihenni. Már nem éreztem a hideget, azt láttam, hogy a fészerbe távolabb hó volt. Imre is leheveredik, nem tudom meddig, de biztos, hogy nem sokáig, de már majdnem elszenderültem azt tudom. Nagy üvöltésre keltünk fel.
- Takarodjatok innen!! Már megmondtam, kiabált az a fej, aki az ajtón kinézett.
- Ha nem mentek, hozom a vasvillát! Kiáltotta.
- Itt nem fogtok megdögleni!
Ezek után nem volt mit tenni, felkeltünk és kereket oldottunk. Elindultunk Mi is a nagy sötét semmibe.
Alig gyalogoltunk 1Km-t fénycsóva jelenik meg a hátunk mögött, megálltunk visszanéztünk és a rég áhított autó fényszóróját láttuk. Stoppolni kezdünk, egy busz állt meg mellettünk, és kiszól a sofőr
- Hová mentek fiúk?
- Debrecenbe, válaszoltuk.
- Az még nagyon messze van, legalább 50 Km felelte a busz vezetője.

- Na, pattanjatok, be elviszlek Titeket.
Felszálltunk, és mondtuk a sofőrnek, lassan menjen, mert az egyik társunk gyalog ment tovább!
Alig mentünk 1 Km-t megláttuk Bányait, teljesen fehér volt elölről a ruhája az arca mindene. Felszállt és folytattuk tovább az utunkat! Kb.1 óra múlva a busz fékezett és a laktanya kapujánál tett ki bennünket.
A kapus már várt bennünket
- Na hol voltak virágszálaim? Kérdezte a kapuügyeletes.
- Azonnal jelentkezzenek, az ÜTI.-nél. Az egyik helyettese elkísért bennünket.
Most már boldogok voltunk tudtuk, már beérkeztünk, még ha 3óra 10 perces késéssel is, de itt vagyunk a Kossuth-ba.
Az ÜTI keményen fogadott bennünket.
- Jelentsék! Hol csavarogtak eddig.
Szépen elmeséltük neki töviről hegyire, mi történt, hogy hagyott ott a busz bennünket és Mi minden veszélyt vállalva gyalog indultunk a laktanyába.
- Maguk meg vannak, őrülve emberek! fakadt ki az ÜTI.
- Nem volt kinél megaludni? Miért indultak útnak?
- Most kaptam a meteorológiát, ma van a leghidegebb -26 C fok. Jó hogy nem fagytak meg valahol, üvöltötte.
- Azonnal menjenek a gyengélkedőre.
Próbáltuk Mi magyarázni, hogy mit ír a szabályzata, de fölösleges volt. 
Ezen a nevezetes napon kutya hideg volt, és csak most tudtuk meg, hogy mennyire
Lementünk a gyengélkedőre, ahol a felcser hatalmas „hozzáértéssel” a kezemet egyből a forró radiátor közzé nyomta, hatalmas üvöltés szakadt fel belőlem! Utána hideg víz.. és masszírozás. mindhármunknak.
- hogy érzik magukat? Kérdezte a felcser
- Köszönjük már jobb, válaszoltuk.
- Holnap reggel jelentkeznek a gyengélkedőn kimegyünk a kórházba. Értették?
- Igen! Válaszoltuk.

Gyorsan elhúztunk a körletbe, és lefeküdtünk, ami nagyon jól esett a finom melegben. 
Reggel aztán (ami nagyon hamar eljött, kb. másfél órát aludtunk) Szutor szakaszvezető bársonyos hangjára, a Jó reggelt elvtársak! Ébresztő föl! –re ébredtünk, amit persze az említett szakaszvezető mikrofon nélkül adott elő úgy, hogy még a fölöttünk lévő 2 szinten sem kellett az ügyeletesnek ébreszteni.
És a fekete leves csak ezután jön, tudtuk mindhárman. Az ügyeletes összeállította a kihallgatást, mi a sor végén foglaltuk el a helyünket( a rendeltek helyén) először Bányai, Én majd Orosz Imi.
- Kihalgatás Vigyázz! Jobbra nézz! vezényelt a szolgálatvezető.
És elkezdődött a kihallgatás. Mindenki jelentette a szolgálatba lépését, majd Bányai elé került Miglécz őrnagy elvtárs.
- Őrnagy elvtárs, Bányai honvéd jelentem eltávozásról 3ó15 perc késéssel vonultam be.
- Miglécz őrnagy tovább lépett
- Tudomásul vettem….????...???
Majd vissza és üvöltve, 
- Megmondtam elvtársaim, tejből is csak keveset! 
- Jelentse miért késett
Majd elém lépett 
- És Ön? 
Mindhárman jelentettük a késés idejét és okát. 
Ezzel még nem ért véget a szenvedésünk, irodába be, és kihallgatás, percről percre. Mikor hol mit miért csináltunk. Közben többször elhangzott a „Megmondtam elvtársak tejből is csak keveset” szlogen. És még most sincs vége, mikor ott kihallgattak jól, akkor elmentünk ezred kihallgatásra ahol szintén előadtuk amit kellet. 
Majd jelentettem, hogy a felcser mit mondott nekünk beérkezésünk után.
- Jó menjenek a gyengélkedőre, mondta Miglécz őrnagy.
Lemenetünk a gyengélkedőre, ahol már vártak bennünket és katonai mentővel ki vittek a kórházba. Én voltam az első szenvedő alany. a füleimen hatalmas hólyagok, lógtak, a kezem, lábam be volt dagadva. Mindhármunkat jól megvizsgáltak. 
- Ez az egy marad, mondta az orvos és rám mutatott.
- A másik kettő gyengélkedőre megfigyelésre, ha bármi baj van hozzák be.
Bementem a kötözőbe ahol a füleimről levagdalták az össze hólyagot, és beecsetelték valamivel, majd a fejemen át jól bekötöztek. Útánna Én szépen bevonultam a kórterembe, és lefeküdtem.
Nagyon jó volt a melegben, ágyban aludni. Kb.12,30 körül egy 8-10 éves forma kisfiú berohan a kórterembe és azt kiabálja.
- Megint hoztak egy katonát!
- Megint hoztak egy katonát!
- Hogy néz ki? kérdeztem tőle.
- Olyan jó képű lányos arca van, mondta a gyerek
- Akkor ez az Orosz Imi, mondtam.
Fölkeltem ki mentem a kórteremből és kit látok az Imre ott álldogál a rendelő előtt. Mikor meglátott ezt kérdezte.
- Mi van veled, a füleddel, hogy így be van kötözve?
- Levágták Imi a fülemet! Bújt belém a kisördög.
Szegény Imi majdnem elsírta magát, 
- Mi lesz most velem? pityergett.
Ekkor megkönyörültem rajta, és elmondtam neki, hogy hát igazából nem a fülem vágták le csak a hólyagokat a fülemről, ahogy majd az övéről is le fogják vágni. Elmeséltette velem, hogy csinálták az egészet. Húsz perc múlva Ő is átkötött fejjel ült mellettem és megbeszéltük az éjszakai eseményeket.
És akkor adtunk hálát annak az ismeretlen fejnek, aki elzavart bennünket a fészerből, mert ha Ő nem teszi azt, akkor ma Én nem tudnám ezt a történetet leírni. Két hétig voltunk kórházba, és szerencsésen helyre jöttünk.
Évek múlva többször jártam arra, és mindig eszembe jutott, hogy bemegyek és megköszönöm azt, hogy élek! De soha nem volt hozzá elég bátorságom. Hátha már nem az lakik ott, vagy nem is emlékszik rá.
Ez az esemény 30 évvel ezelőtt történt, pontosabban 2009.12.27.-én lesz pontosan 30 éve. 
Azóta ha eszembe jut ez a történet ismeretlenül is mindig hálát adok annak az embernek, hogy nem hagyta, hogy elaludjunk, a fészerbe és elzavart onnan! Neki köszönhetem azt, hogy ma élek!

Köszönöm!


Talán zárszóként, el kell azt mondanom, hogy a honvédség fölvette a kapcsolatot a Volánnal, akik igazoltak bennünket., hogy a busz valóban nem állt meg Nyékládházán abban az időben. A buszsofőr állítása szerint sokan voltak a buszon. Valamint közölték azt is, hogy a busz vezetőjét fegyelmibe részesítették, mert nem állt meg. Ezért minket sem fenyítettek meg, de nagyon az agyunkba vésték, hogy inkább máskor késsünk egy napot, de ekkora őrültséget ne próbáljunk
meg soha. Ez számunkra sovány vigasz volt, de annak örültünk, hogy életben maradtunk!

(kaniszakaszpk)

 

Mielőtt ezt a velem megtörtént eseményt megosztanám a kedves olvasóval, egy pár sorban, illő megemlékezni  azokról az emberekről, akiktől annak idején Cserépfaluban sokat tanultam.

Ezek a nevek fogalom voltak: Óriás,Gömbi,Kiscsőr,Nagycsőr,Pástörzs,Turbó,-és még sorolhatnám, de tiszteletből nem teszem, hiszen voltak olyan nevek is amik nem biztos hogy ebbe a blogba valók. Jó ezekre az emberekre visszagondolni, mert attól, hogy a feladatát mindenki elvégezte tisztességgel, megtanulhattuk hogy az életben kell más is,:főleg egy kis csibészség,de sohasem a másik kárára.

Ez a kis történet föti koromban történt Nagytarcsán.
Kezdett az állománynál eluralkodni a fegyelmezetlenség (ami általában akkor szokott bekövetkezni ha szárnyra kap a hír, (az alakulat megszünik) Sokan már be sem akartak járni a lakiba, vagy csak késve. A PK. elrendelte az ÜTI-nek hogy írják fel azokat kihallgatásra akik késnek.
Azon az ominózus napon én is "véletlenül" elaludtam. Tudni kell, hogy ott a lakóról egy gyalog ösvényen vezet az út. Át kell menni egy kis hídon ahonnan már látni lehet a laktanyakaput.8 órára jártunk akkor, de már elmált 8 tíz perccel. Megláttam hogy az ÜTI (Farkas őrgy.-kemény kötésű, régi harcos) sétálgat a kapu előtt hetykén hátra kulcsolt kézzel. Ő még nem vett észre, így gyorsan az órámat visszaállítottam 20 perccel,majd szépen komótosra vettem a menést. Az őrnagy úr már nagyon várt. Alig várta hogy megszólítson:
-Főtörzs Úr !
Magánál mennyi az idő!?
-Jelentem 8 óra lesz 5 perc múlva.
Az őrnagy a másodperc tört része alatt megnézte az óráját, de zavarában csak annyit mondott. Legjobb lesz ha eldobja azt a krumpli órát!
Én alig tudtam a nevetésem vissza tartani, de megúsztam egy kihallgatást. Elmondtam a bajtársaknak, csak annyit mondtak zseniális.

(kiruapu)

Ezt a katona történetet is Gáspár István küldte Mezőkövesdről.   

Ez a történet nem a sorkatonai szolgálat alatt történt, hanem a dicső tartalékos szolgálatom alatt!

Megemlíteném, hogy 34 évig voltam gépkocsivezető a Borsod Volánnál, 1,5 millió kilométert vezettem le balesetmentesen különböző típusú autókon. A katonaság előtt billenős ZILT vezettem, utána 15 évig billenős SKODÁT Tiszaújvárosban, majd 16 évig csuklós busz következett Mezőkövesden!
Történt úgy 85 nyarán, hogy jött az értesítés, hogy elő a ruhát és be kell vonulni a Volán telepre Tiszaújvárosba holnapután reggel 6 órára, mert kitelepítés gyakorlat lesz és a Kengyel melletti rétre kb. 70 volános spéci technikának kell kivonulnia és ott két hétig rengeteg katonás baromságot kell gyakorolniuk!
A hatalmas lelkesedésemtől csak a hazaszeretetem volt nagyobb, mert nincs attól felemelőbb érzés, mint a haza érdekében értelmes, fontos dolgot cselekedni!
Több mint 70 gépkocsivezető, kb. 35 kiszolgáló személyzet és rengeteg tartalékos tiszt foglalta esti imájába annak a nevét aki ezt az őrültséget kitalálta! Tipikus, semmi értelme nincs, de roppant katonás, esetnek!
Odavezényeltek vagy 150 különböző korú, végzettségű elhízott civilt a puszta közepére, sátorba, folyó víz nélkül gyakorolni a vasúti kocsira történő felállást! Hogy miért, senki nem tudta!
Térjünk vissza az elejére. A mi üzemegységünktől 12 ember kapott behívót a család nagy örömére! Kijelöltek számomra egy megkímélt állapotban levő hosszúplatós SKODÁT, majd holnap reggel azzal indulok a harcba!

A vezetéssel nem volt gond, mert addig is azt vezettem csak billenőset. Kibuliztam az akkori igazgatómnál, hogy engedjen haza kocsival, hogy ugye szokjuk egymást, meg egyúttal a közbeeső falukba hazaviszem a három sorstársamat, reggel felszedem Őket és hatra itt vagyunk! Meg különben is lehet, hogy vissza sem térünk a csatából és ez lenne az utolsó kívánságuk! Beleegyezett! Repesztettünk hazafelé és természetesen minden kocsmánál meg kellett állni! Mit szépítsem a dolgot, három kissé ittas kollegát vittem haza és reggel három kifacsart, másnaposat vettem fel! Mikor beértünk az igazgató már várt bennünket azzal, hogy a katonaság mindig ráhagy a létszámra és ha hazaengednek valakit, ki legyen az. Persze a nősök közül sorsolta ki a szerencsést!

Összeverődött a 70 volános autó és konvojban haladva, minden kereszteződésben rendőri biztosítással dübörgött a kitűzött cél felé! Útközben, mikor összetorlódtunk a bámészkodó civilek, kérdezték, hogy mi történt, hová megyünk? Mert csak azt látták, hogy katonák vezetik a kocsikat és rendőrök őrülten szirénáznak! Mi meg kikiabáltunk nekik viccesen, hogy kitört a háború, nyakunkon az ellenség! Még most is előttem van a tekintetük! Végre odaértünk! Megkezdődött az igazi katonás fejetlenség, senki nem tudott semmit! Odairányítottak a műszaki átvevőhelyhez, hogy a technikát átvizsgálják és számba vegyék.

Várakozás közben előre sétáltam felderíteni a helyzetet. A vizsgálatot végző szerelővel szóba elegyedtem. Kérdezgettem, hogy honnan jössz, mi újság, stb. és végül, hogy szomjas vagy-e?

- Mid van? - kérdezte rutinosan! 
- Mi kell! - válaszoltam nem kevésbé!
Rögtön tudtam, hogy barátok leszünk!
Felajánlottam neki az előző nap a kocsiba betárolt munícióból egy liter bort, meg egy másikat, hogy ha segít innen meglépni! Vette a lapot! Na, meg szomjas is volt! Azt mondta, hogy mikor sorra kerülök mondjam azt, hogy a kanyarokban recsegett a szupport! Kitűnő ötlet, mert leellenőrizhetetlen!
Alázatos, közömbös arckifejezéssel adtam elő a mesét. A főhadnagy aki civilben tanár volt, értelmes tekintettel hallgatott bennünket, mert a barátom is segített ecsetelni a recsegés súlyos következményeit, megdolgozott a jutalmáért!
- Álljon félre! – mondta ki a varázsszót a főhadnagy! 
Szerintem azt sem tudta mi a szupport!
- Honnan jött? – kérdezte! Ekkor már tudtam, hogy győztünk!
- Tiszaújvárosból!- válaszoltam katonásan!
- Vissza tud jutni Tiszaújvárosba? – kérdezte. 
- Lassan haladva, óvatosan valószínű!- válaszoltam!
- Kérje el a papírjait és induljon, de vigyázzon nagyon! – mondta!
Miután lerendeztem az adósságomat a többiek irigykedő tekintetétől kisérve lassan, cammogva elindultam hazafelé. Amíg láttak, de mikor kikerültem a látómezőből a lovak közé csaptam! Végig nevettem az egész utat, magamban! Másfél óra múlva a telepen voltam, az igazgatóm kérdezte, hogy miért pont engem küldtek vissza?
- CSAK, MERT SZERENCSÉM VOLT! – válaszoltam!

Két hét elteltével visszajöttek az elgyötört kollegák és mesélték, hogy mekkora szívás volt az egész és hatalmas mázlim volt, hogy egyedüliként megúsztam az egészet!
Valóban csak szerencsém volt?

Döntse el az olvasó!

Gáspár István

Azt hiszem, most már nyugodtan elmesélhetem azt, ami velem történt, hiszen már semmilyen jogi következménye nem lehet.

  Egyszer őrszolgálatban, kopasz lévén, amikor a film kezdődik, a kopasz megy őrhelyre, (az őrhely beosztást eleve így csinálták!) Tehát- Én mentem a 3-as őrhelyre, az őrbódéba, ahol nagyon kellemetlenül éreztem magam. Ez az a hely ugyanis az, ahol nincs meleg ( a tavaszi éjszaka még elég hűvös)és nem igen lehet szunnyadni őrség alatt. Ez az őrhely a P-18 Felderítő lokátor állomás mellet volt.

   Történt ez egy szép tavaszi éjszakán, mikor erősen strázsáltam, este, kb. 21,00 körül, egy pisszegésre lettem figyelmes.

-Psszz,psszz,psszz…….! 
-Áljj, ki vagy! kiáltottam, majd jön a válasz! 
-Ne üvöltözz már kopasz!
-Szeretnék veled beszélni! 
-Figyelj ! Mondta majd közelebb jött.

   Gyufa vagyok, és lemennék egy láda sörért Bogácsra, ha leengedsz. Nagyon be voltam rezelve, mert azt hiszem ez a 3. őrszolgálatom volt. Minden kopasz nagyon félős, amíg ki nem ismeri magát, főleg ha van mit féltenie! És ezt a tevékenységet mindenfajta szabályzat tiltotta!
Látta a tétovázásom, és azt hogy be vagyok tojva ezt mondta.
-Figyelj kopasz! ha nem jövök vissza 20 perc múlva jelentsd orifonon, hogy láttad valaki kiment!
-De meg sem járod 20 perc alatt, mondtam.
-Nyugodj csak meg, Én megjárom!
És ezzel eltűnt.
   Nagyon nehezen teltek a percek, állandóan az órámat néztem, néha hangokat vétem hallani, na, mondom, most jön! De sajnos nem láttam! Elég sötét éjszaka volt! 
Letelt a húsz perc, és sehol senki!
   Most mi tévő legyek, jelentsem, ne jelentsem, ezek kavarogtam bennem, és úgy döntöttem, még várok, nem jelentem.
Kb 5 perc múlva, az ismert pisszegés!
-psszzz, psszz, psszz!
-Egyedűl vagy?
-Igen, válaszoltam
-Hol voltál b..meg már majd nem jelentettelek!
-Már rég itt vagyok!
-Hoztam neked egy sört, iszol?
-Őrségben??? Nem merek, mert becsuknak!
-Ne foglakozz vele, ki tudja mikor mész haza!
-Ez igaz! Ha adsz, elfogadom, és köszi.
-Azért adok, mert kiengedtél, mondta majd a kezembe nyomott egy üveg sört.
    Nem sokáig tartott a géppisztolyon felbontani a sört, és szomjasan nyeltem a keserű nedűt.
    Mondhatom a tiltott gyümölcs édesebb volt, vagyis nagyon jól esett!
       
    Nem sokkal később jött a váltás és leváltottak az őrhelyemről. Alig mertem még levegőt is venni, nehogy észrevegye az őrpk. a sör illatát.
A további őrszolgálataimban, -ami nagyon sűrű volt, az írnokunk jóvoltából,- soha nem kerültem a 3-as őrhelye! 

Hogy miért???? Nem tudni!

(kaniszakaszpk)

 

Ezt a katona történetet Gáspár István küldte Mezőkövesdről.

 

Ez a történet már öreg „iszapos szemű rája” koromban történt!

 Egy kis kitérő elöljáróban!

    Mielőtt valaki azt hinné a Tisztelt Olvasóim közül, hogy fényezem magam, felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy az igazat, csak is a színtiszta igazat írom! Sokan vannak még közöttünk, akik igazolhatnak vagy cáfolhatnak!

    12 hónap szolgálat után előléptettek őrvezetőnek, úgy, hogy Zopcsák örgy. a parancsnok nem ismerte a nevemet egy év multával sem, ez nem az Ő hibája volt, hanem talán az én sunnyogási tehetségemnek volt köszönhető! Egyszerűen nem hívtam fel magamra a figyelmet semmivel, de kijelenthetem, hogy a G.K.-s szakasz legdörzsöltebb (van erre más szó is) katonája voltam! 16 hónap után mikor Hák Attila leszerelt, század írnok lettem, javasolt mint a legalkalmasabbat! Ő tudja miért!

    Így kezdődött el a Gibiszer János századossal és Pálosi Gyula őrmesterrel eltöltött felejthetetlen tíz hónapom!

    Csak remélem, hogy olvassák e sorokat és talán emlékeznek még rám, innen kívánok nekik jó egészséget! Lehet, hogy még nekik is újat tudok mondani.

    Ez akkoriban úgy működött, hogy az ÜTI vezénylése ki volt függesztve a Pk.iroda folyosójára, (az a szeg még most is ott van) két kóláért az írnok megmutatta és lemásoltam!

    Mivel én osztottam be az eltávozásokat és G.K-sok szolgálatát is, jó volt velem jóban lenni! Természetesen így könnyű volt magamnak és a haveroknak a legjobb ÜTI-hez igazítani a szolgálatot. Emlékszem, hogy jöttek hozzám az Ellátó-sok, hogy cseréljünk már el egy őrséget vagy egy konyhamunkát, telephely szolgálatért, én persze ellenszolgáltatás nélkül megtettem, csak a " költségeim fedezésére" kaptam néhány kólát!

    Tehát adtuk vettük a szolgálatokat mindig az Ütik vezénylésének figyelembevételével! Nem is részletezem, hogy mekkora szívás volt, mikor az Ütik egymás közt cseréltek szolgálatot! A nyugodtnak, békésnek ígérkező szolgálat az öregeknek rémálommá vált, a tv nézésnek, az alvásnak és a betervezett dobbantásnak befellegzett!

    Itt kezdődik a történet amit megszeretnék osztani veletek!

    Egy ilyen Üti csere után Szabó főtörzs lépett szolgálatba, Ő a kemény kategóriába tartozott, nagyon kellett vigyázni, de tudtuk, hogy csak takarodó után tart ellenőrzést! Be volt tervezve a dobbantás Váraljára, mint rendesen, a pénz összeszedve, most mi lesz?

    Döntöttünk, indulás! Hárman elindultunk vacsora után a sötét késő őszi éjszakába! Az eső cseperegni kezdett, de tudtuk az utat vakon is. Nem időztünk sokat, megraktuk a málhazsákot rendesen és elindultunk visszafelé az az elindultunk volna, mert közben az eső lefagyott! Tiszta jéggé vált az út visszafelé. A meredekről két lépés után visszacsúsztunk! Kapaszkodtunk fűbe fába, de nem haladtunk semmit az idő meg könyörtelenül sietett a takarodó felé! Már kiosztottuk, hogy mit kaphatunk dobbantásért, mikor a már említett Pelyhe Miki kitalálta, hogy induljunk el balra Tard felé és keressünk egy laposabb helyet, hátha fel tudunk menni. Már egy jó órája botorkáltunk a vak sötétben, teraszosan művelt szőlők között, mikor találtunk egy helyet ahol fel lehetett kapaszkodni! Csatakosan, sárosan estünk be a hálóba éppen takarodóra és már hallottuk is ügyeletes jelentését Szabó főtörzsnek, hogy a létszám hiánytalan ( gondolom, hogy az ügyeletes is öregedett pár évet míg odavoltunk) és nyomban elindultak felfelé! Már nem volt idő semmire csak úgy ruhástól be a takaró alá, a sáros surranót pillanatok alatt a legközelebbi kopaszéval kicseréltem, aki meg sem tudott nyikkanni a meglepetéstől!

    Nyílt az ajtó, elemlámpa, surranó ellenőrzés! Mikor odaért a sáros surranóhoz, megállt, alig jutott szóhoz!

- Katona!

- Takarodjon ki és tisztítsa meg a bakancsát és reggel jelentkezzen a századírnokánál, és kérjen soron kívül konyhamunka szolgálatot!
- Megértette!

- Értettem- válaszolta a megmentőm!

    Persze abból nem lett semmi, másnap megünnepeltük a megmenekülésünket, jókat nevettünk, de azt, hogy előző este be voltunk tojva rendesen hamar elfelejtettük, alig vártuk a következő alkalmat!

 
Gáspár István Mezőkövesd

  Ezt a katona történetet Gáspár István küldte Mezőkövesdről.

    Nemrégen jártam a cserépi laktanyában, -már ami maradt belőle,- fényképeket készíteni, egykori kaszárnyámról. Mostanában ahogy öregszik az ember olyan jó emlékezni, a régi időkre!  Talán azért mert fiatalok voltunk, vagy talán azért, mert olyan sok bolondságban benne voltunk Mi is, mint a mai fiatalok!

    Ahogy ott sétálgattam és fotóztam, olyan jó érzés fogott el. Szinte megelevenedtek a falak, és emlékek tolultak az agyamba, egy pillanatra mintha hallottam volna az első fokot jelző szirénát a rohanó katonákat. Igen emlékek a fiatalkorom emlékei, hiszen Én is részese voltam az alakulat a történelmének! Ahogy a felső folyosóra értem, eszembe jutott egy nagyon régi történet. Soha nem mondtam el senkinek, de most 32 év után azt hiszem, név nélkül azért megoszthatom a blog olvasóival ezt a kis történetet.

Az eset még fiatal „kopasz” koromban történt!

    A napi fáradságos kiképzés után, mostuk takarodó előtt a WC-t úgy, mint mindig rendesen a tardi barátommal Pelyhe Miklóssal, aki már sajnos nincs közöttünk.

    Ahogy mostunk, eszembe jutott, ha lenne egy kis pálinkám Én hová dugnám, hogy ne találják meg. Nyilvánvaló lett számomra legjobb hely a WC-ben az öblítő tartály. Ahogy elmélkedem arra a következtetésre jutottam, hogy meg is nézem Én azt a helyet. Belenyúltam a WC tartályba, egyből kezembe akadt egy fél literes üveg, amiből alig hiányzott valamennyi barackpálinka! Nem tudom miért, de akkoriban ez volt a kedvenc ital a katonák között, talán azért, mert nem volt nagyon büdös és nem húzott csíkot maga után az ember! Rendkívül ötletes dugi hely volt, folyamatos hűtéssel, mikor megszomjazott a harcos csak gondolt egyet, kiment WC-re és magához vett néhány cseppet a helye-huja vízből! Mindjárt vidámabban telt a nap!

De térjünk vissza az üvegre, kb. 3 másodpercig tanakodtunk néhai barátommal, majd 2 másodperc alatt döntöttünk az üveg tartalmának a sorsáról! Kimondtuk a szigorú ítéletet, EL KELL PUSZTÍTANI!!! A kivégzés módja, szervezetbe való bevitel és ez ellen nincs fellebbezés! Az ítéletet ott helyben, azonnal végrehajtottuk! Kicsit lassabban, de könnyebben ment a fókázás! Később döbbentünk rá, hogy ki tudja kié lehetett a szesz, bármikor jöhet és „megöl” bennünket, ha meglátja, hogy az üveg a víz tetején úszik! Tenni kellett valamit, de gyorsan! Fogtuk és belevizeltünk mindketten az üvegbe, hogy legalább a látszat megmaradjon! Kissé harcolva a gravitációval, ügyesen, feltűnés nélkül visszasunnyogtunk a hálóba, és a többiek csak néztek, hogy mi történt velünk!

    Nem telt el tíz perc és hatalmas ordítás remegtette meg a folyosó falait! Válogatott középkori kínzásokat kilátásba helyezve üvöltött az, aki a legkegyetlenebb kiképzőnk volt! Az egész körlet értetlenül állt a szitkozódás előtt, csak mi tudtuk ketten a valódi okát! Reszkettünk a takaró alatt, mert ha megkérdezi, hogy ki takarított a WC-ben, fel sem tudunk állni, egyből megbuktunk! De nem volt hülye, mert ha kiderül, hogy mi történt, örökre rajtamarad. Ezt tudta Ő is! Másnap kerültük nagyívben, de bennem végig bujkált a kisördög!

    A legközelebbi szívatásánál kértem, hogy négyszemközt beszélhessünk! Megmondtam neki, hogy én voltam, aki belevizelt az üvegbe, és ha tovább szívat, elterjesztem! Földbe gyökerezett a lába és láttam rajta, hogy tanácstalan, mint egy kisközség! Néztük egymást percekig, én már arra gondoltam, hogy Medve-cselt vagy Bőgő-fogást alkalmazzak, ha nekem ugrik, de nem, mert végiggondolta az egészet.

    Innentől kezdve aranyéletem lett, nagyon megváltozott a viselkedése irányomban, mikor Ő volt ügyeletben nyugodt voltam, mert tudtam, hogy úgy sem fog szólítani!

    A többiek találgatták, hogy mit mondhattam neki, de én betartottam az ígéretemet és hallgattam.

    Később jó haverok lettünk, de a TITKOT megőriztem!

    Most nektek 32 év után elárultam! Ha esetleg  Ő is elolvassa, bizonyára jót nevet már ezen a nagyon régi kis történeten! 

Gáspár István Mezőkövesd.

Egy volt cserépi harcos.

 Megírom Én az első történetem, mert gondolom mindenkinek van egy, csak fél megírni.

 

    Nekem van egy régi katona élményem, és úgy döntöttem elmesélem, hiszen attól nem leszek kevesebb, legfeljebb pár embernek -aki elolvassa ezt a történetet- derűs perceket okozok. Az események után Én is nagyot nevettem, de akkor….....???? 
    
    Jöjjön akkor a történet:
   
    Mindez az után történt, hogy alapkiképzésről visszakerültem a cserépi kaszárnyába. Divat volt akkoriban a humoros katonai képeslapok küldése szeretteinknek, elég sok féle volt. Én is küldtem haza szeretteimnek, de soha nem hittem volna, hogy egy dolog azok közül, ami a képeslapokra volt rajzolva velem is megtörténik.
    „Kedves” rajparancsnokaink erős kézzel, verték a fejünkbe az őrszolgálat rejtelmeit, még a háló felmosása közben is azt kellet mondani, ami a szabályzatban volt az őrszolgálatról. Pár hét után, mert hamar tanul a baka, ha rá van szorítva, őrségbe is lépettünk. Nagyon szorgosan be is lettünk osztva, az írnokunk jóvoltából, mint kopaszok őrszolgálatra. Minden másnap őrszolgálat. Az egyik öreg őr katona nevezetesen - biztos nem haragszik, ha leírom a nevét- Rózsa Sándor mindig azt mondta felkészítésen. Majd ha maguk is leadták kopaszok a 350 őrséget ( nem elírás valóban 350 –et írtam,) maguk is fogják tudni, mint Én. Akkoriban még az öreg katona nem tegezte a kopaszt.
    A történet kb. a 4-ik őrszolgálatomban esett meg velem, mert a kopasz az még figyelt, az öregebbek már csak pihenni jártak ki a toronyba.
    Tavasz volt langyosan cirógatta az ember arcát a friss szél. Éjfélkor, váltottam a 4 sz őrhelyen. Hajnal volt kb. fél kettő, már vártam a váltást, és egyszer csak lépések zajára lettem figyelmes. Szinte vágni lehetett volna a sötétséget, semmit nem láttam, de tudtam ez még nem lehet a váltás, kiszóltam az ablakon, Állj! Ki vagy? A géppisztolyomat előre húztam. Nagy csönd lett egy pillanatra, és most még feszültebben figyeltem, - mivel válasz nem érkezett- majd pár másodperc múlva ismét az ismerős lépések, és ki kiáltottam megint Állj! Vagy lövök! És csőre töltöttem a géppisztolyt, de közben járt az agyam, az erőben csak akkor lehet jól látni, ha telihold van, vagy ha lámpád van, -A kiabálásaimkor mindig csend lett, de utána megint lépéseket halottam, nem mondom, hogy nyugodt voltam, mert beindult a zabszem reakció,- és hirtelen kigyulladt a fejemben a fény hát itt a reflektor. Fölkapcsoltam és a felvillanó fényben mit láttam meg? Egy nagy tapsifüles vigyorgott rám az őrtorony aljából majd szépen tovább ugrált és ismét halottam az ismerős lépéseket. És ekkor elkezdetem nevetni, és alig tudtam abbahagyni, de gyorsan kellet cselekednem, nehogy megtudják ezt a hősiesnek éppen nem nevezhető történetemet. Gyorsan ki kellet üríteni a géppisztolyt és visszatenni a tárba a lőszert. Éppen, hogy végeztem, megint lépéseket hallok, Állj! Ki vagy? kiálltok, és jön a válasz , -megpróbálom úgy leírni, ahogy hangzott, Őmph ! Válth!, nos ez volt az- Őrparancsnok! Váltás! Ez K.A. szakaszvezető elvtárs volt, a kopaszok soraiban a rettegett Iván. Az, aki olyan ügyesen tudta az ujjain pörgetni a rakéta láncot, hogy egy egész őrség felkészítésen (kb. másfél óra attól függött, mennyire voltunk analfabéták a feltett kérdésekhez) jobb keze minden ujján végig pörgette megállás nélkül. Ja és a szolgálatban nem volt sunyítás mindig a toppon kellet lenni. Ha nem volt a felszólítás elég hangos ( az Ő számára) akkor végig üvöltötted minden ballábra ÁLLJ! KI VAGY-ot, az őrsávban, kb. 1Km-en.
(Kaniszakaszpk) 
süti beállítások módosítása