2009.10.29. 10:25
Két történet ZIL-ről...
Hol is van a légkürt a ZIl-en?
Valami ünnepségre készült az alegység a székeket, asztalokat a szinte új ellátós ZIL-el vittük a helyszínre. Lepakolás után vissza kellett állni a telephelyre, amikor Pelyhe Miki barátom hirtelen beugrott a fülkébe és gúnyos mosollyal adta tudtunkra, hogy majd Ő viszi helyre az autót! Tudni kell, hogy Miklós civilben autószerelő volt, de csak a személykocsikhoz értett! A beülése pillanatában megszólalt a ZIL légkürtje, de olyan hangosan, mint egy hajókürt!!!
A felsorakozott állomány és az egész tisztikar megkövülten nézte és persze hallgatta, hogy miért bömbölteti a harcos a kürtöt! A másodpercek kínosan múltak és csak múltak és csak múltak, de a kürt csak nem akart elhallgatni! Égés volt a javából!
Értetlenül álltam én is az autó mellett, mikor végre odaléptem és kinyitottam az ajtót a látvány még most is előttem van!
Én embert ilyen színben még nem láttam!!!
A kapcsolókat rángató, pánikba esett, bíborszínű, szinte síró harcos nézett rám könyörögve!!! Rögtön láttam, hogy nem tudja, hol van a ZIL légkürt kapcsoló gombja!
Két kézzel megfogtam a surranóját és megemeltem a kürt nyomban elhallgatott, ugyan is mikor beült a surranójával lenyomta a padlón lévő érzékeny kapcsolót, amit nem érzett a talpa alatt és hiába rángatott minden elektromos kapcsolót, ugyan is a légkürt mechanikus volt!
Mondanom sem kell, hogy többet a ZIL közelébe sem mert menni, és amikor felhoztuk neki minden alkalommal elvörösödött, de abban biztos vagyok, hogy ezt az esetet, amíg élt nem felejtette el!
Sajnos Miklós már nincs közöttünk!
Életem leghosszabb 70 km-re!
Mint már említettem más írásomban, másfél millió km-t vezettem 35 év alatt mindenféle nehéz körülmények között, de ilyen szörnyű 70 km-s szakaszra nem emlékszem!
A történet azzal kezdődött, hogy az új ellátós és a beszerzést bonyolító ZIL-re nem volt vezető, rögtön jelentkeztem, hogy majd én, hiszen húszéves gyakorlatom van tizenkilenc év híján és egy a ZIL-ben születtem!
Megkaptam az állást! Büszke voltam piszkosul és már előttem lebegett számtalan élmény, kaland és lehetőség, mert ez a beosztás rengeteg előnnyel járt! Kijárás a laktanyából, kajához, italhoz könnyű hozzáférés! Nem sorolom tovább, aki volt katona tudja úgy is!
Ekkor még nem sejtettem, hogy milyen rövid, de annál emlékezetesebb lesz ez pályafutás!
Egy ködös októberi reggelen elindultunk Szabó főtörzsőrmesterrel beszerzésre, minden simán ment. A motor halkan duruzsolt, mi meg beszélgettünk a jó meleg fülkében.
Délre lejártunk mindent, de még be kellett menni a Petőfi laktanyába valamiért.
- Álljon félre és várjon! – mondta a főtörzs, majd elment.
Gondoltam, ez a parádés kocsisok sorsa, ezt vállaltam!
Lenéző, gúnyos mosollyal nézegettem a rozoga, lepusztult, csörgő csattogó, fekete füstöt okádó CSEPELEKKEL „harcoló” katonákat, mikor megjött a kocsi pk-m!
Az a parancs, hogy le kell adni a ZIL-t és már keresik a másik kocsit, amit helyette kapunk! A hatás pusztító erejű volt! Reménykedtem, hogy egy öregebb ZIL-t kapunk, mert mégis csak luxus egy új kocsi ilyen kis alosztálynak!
Hát nem vált valóra, amiben reménykedtem!
Én azt hiszem, hogy nem az ország, ha nem talán az egész Varsói Szerződés legrosszabb CSEPELÉT jelölték ki számunkra!
Szinte sírva pakoltam át a cuccot az „új” kocsira, mosolygó tekintetek kereszttüzében!
Soha életemben nem vezettem CSEPELT, azt sem tudtam mi a „reccs, váltó”!!! Én a szinkron váltóhoz voltam szokva! Ez a kocsi meg csak a negyediket ismerte szerintem, mert csak azt vette be!!!
Elindultunk, és ami ezután következett maga volt a rémálom!
Negyedikkel repesztettem végig, sebesség váltás nélkül a tiszti telepig, mert ott kiszállt a pk, mert közben ránk esteledett!
Valahogy feljutottam a laktanyába, beálltam a telephelyre, hogy majd másnap átadom a technikát! Tükörbe nézve egy ördög nézett vissza rám, mert ennek a típusnak az volt a szokása, hogy a kipufogó füstöt benyomja a fülkébe! Mire hidegvízzel lesikáltam a hosszú út „porát” és meggyötörten, megalázva ágyba kerültem azt hittem, hogy vesszőfutásom véget ért!
De mekkorát tévedtem!
Reggel süvöltött az ügyeletes hangja!
- Gáspár honvédfutás azonnal a telephelyre! A busz nem indult és mivel még a nevemen van az „új” szerzemény, irány le vele a tisztekért! – szólt a parancs!
A sírás kerülgetett!
Lementem!
Mindenki felszállt a platóra, Zopcsák őrnagy elvtárs pedig a fülkébe ült, ami „megnyugtatóan” hatott az amúgy is megtépázott idegrendszeremnek!
Elindultam negyedikkel a laktanya felé, de tudtam, hogy a lendület csak az emelkedőig tart, ott vissza kellene válltani!
Odaértünk!
Már majd nem megállt a gép, mikor egy hatalmas reccsenés kíséretében váltottam vissza ahová sikerült, EGGYESBE!!!
A döbbenettől már csak a rántás volt nagyobb, dőlt a platón mindenki egymásra!
Én meg közömbös arccal végignyomtam az emelkedő tetejéig EGGYESSEL!!!
Bőgő motorral, csigalassúsággal cammogva értünk fel, mert válltani azt nem mertem! Onnan NEGYEDIK és már fent is voltunk!
Az őrnagy elvtárs csak kiszálláskor tudott megszólalni és halkan megjegyezte!
- Maga többet ne jöjjön értünk! – mondta!
Ezt a kérését örömmel teljesítettem!
Így ért véget életem legrövidebb és egyben leghosszabbnak tűnő kálváriája!Soha életemben nem vezettem CSEPELT, azt sem tudtam mi a „reccs, váltó”!!! Én a szinkron váltóhoz voltam szokva! Ez a kocsi meg csak a negyediket ismerte szerintem, mert csak azt vette be!!!
Elindultunk, és ami ezután következett maga volt a rémálom!
Negyedikkel repesztettem végig, sebesség váltás nélkül a tiszti telepig, mert ott kiszállt a pk, mert közben ránk esteledett!
Valahogy feljutottam a laktanyába, beálltam a telephelyre, hogy majd másnap átadom a technikát! Tükörbe nézve egy ördög nézett vissza rám, mert ennek a típusnak az volt a szokása, hogy a kipufogó füstöt benyomja a fülkébe! Mire hidegvízzel lesikáltam a hosszú út „porát” és meggyötörten, megalázva ágyba kerültem azt hittem, hogy vesszőfutásom véget ért!
De mekkorát tévedtem!
Reggel süvöltött az ügyeletes hangja!
- Gáspár honvédfutás azonnal a telephelyre! A busz nem indult és mivel még a nevemen van az „új” szerzemény, irány le vele a tisztekért! – szólt a parancs!
A sírás kerülgetett!
Lementem!
Mindenki felszállt a platóra, Zopcsák őrnagy elvtárs pedig a fülkébe ült, ami „megnyugtatóan” hatott az amúgy is megtépázott idegrendszeremnek!
Elindultam negyedikkel a laktanya felé, de tudtam, hogy a lendület csak az emelkedőig tart, ott vissza kellene válltani!
Odaértünk!
Már majd nem megállt a gép, mikor egy hatalmas reccsenés kíséretében váltottam vissza ahová sikerült, EGGYESBE!!!
A döbbenettől már csak a rántás volt nagyobb, dőlt a platón mindenki egymásra!
Én meg közömbös arccal végignyomtam az emelkedő tetejéig EGGYESSEL!!!
Bőgő motorral, csigalassúsággal cammogva értünk fel, mert válltani azt nem mertem! Onnan NEGYEDIK és már fent is voltunk!
Az őrnagy elvtárs csak kiszálláskor tudott megszólalni és halkan megjegyezte!
- Maga többet ne jöjjön értünk! – mondta!
Ezt a kérését örömmel teljesítettem!
Gáspár István
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://cserepibakancs.blog.hu/api/trackback/id/tr501483356
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.